Hát az van, hogy elkapott.
Nagyon.
Az írás.

Jelenleg este 11 óra van, valamelyik nap, nektek a közelmúltban valamikor.
Azt is el kell mondanom, hogy remeg mindenem, mert írhatnékom van, és már a jó meleg ágyban feküdtem, de mégis itt vagyok, és írok.
Rákaptam.
Függő lettem, mondhatnánk, de nem tagadom.

Feszül mindenem belül, de nem a közléskényszer hajt, hanem az a vágy, amit biztosan érzett már mindenki magában.
 Mikor bejön egy jó ötlet, és egész éjjel nem alszik miatta, pedig legszívesebben most azonnal nekiállna például annak a jóformájú polcnak, vagy rajznak, ami bevillant.
Forgolódik az ágyban a gondolat, visz magával, mint ez eszehagyott ventillátor, aminek elveszett a tartórúdja, de áramot még kap, és a fizika törvényeinek engedelmeskedve még forog párat, pedig már nem tart ellent semmi. Közben szétveri az ágy fejrészét melletted, forgácsokat harap ki az ágykeretből, és a párnádból időtlen kacajjal szórja szét a darabokat, szerte a bolond világba...

De áram... , nos, áram az még van. Egyre több.
Ott feszül benned, hogy most, és most azonnal, meg kell csinálnod, vagy legalább elkezdeni, hogy a holnapi napon, amikor ránézel, ugyanaz a sóvárgással teli tenniakarás bugyogjon ki belőled, és úgy ess neki, mint ahogy azt tegnap este elképzelted, és tudod, hogy ha ezt most nem folytatod (vagy nem kezded el), akkor elveszítesz valami pótolhatatlant.

Itt, belül.

Tehát ennek okáért, én is most verem a műanyagot, hogy kiadjam magamból azt, ami nem hagy aludni, amit nem is akarok elvinni az álomba, keserves forgolódások árán, mert érzem, hogy most, vagy soha.
Ezt most kell. Vagy soha, mert holnap már nem lesz ugyanaz.

Megálltam egy pillanatra, mert a nagy hév közben elment a gondolat, hogy mit is akartam leírni?
Tényleg hülyén nézem a monitort, és eszembe jut, hogy talán az előző pár sor érzése nem hagyott nyugodt álmot nekem?
Vagy most mi van?

Dohányzom.
Miért mondom ezt? Mert nagyjából visszajött az, amiről írni akartam, de az előbb a szemem verte ki a nagy nyilvánvalóság, épp ezért nem is láttam.
Kimentem cigizni, és megkérdeztem magamtól őszintén (mi már csak így tárgyalunk): No? Hülyegyerek, miért is nem alszol?
A cigi végére tudtam már. :)

Az van, hogy az előbb átéltem 17 percet.
Nem szex volt. :)
Zene.
Ennek a 17 percnek a megosztása egy másik írásom témája lesz.
Igazából, ez a 17 perc nem annyi volt. Sokszor annyi, mert újra és újra megnéztem, kiélveztem minden percét, de közben a fiúk már azzal foglalkoztak az alagsorban, hogy hogyan tudom én ezt a 17 percet megfogalmazni, szavakba önteni.
Régebben ez nem így volt.
Megnéztem, túlcsordult tőle a lelkem, megnéztem megint párszor, és a szinte teljes kielégülés bizonytalan tudatával nem néztem tovább.
Nagyjából eddig mindenki eljut.

Csakhát, mint fentebb említettem, rászoktam arra, hogy a műanyagot püfölve erre a kétes kielégülés csúcsára megpróbáljam feltenni a pontot.
Ki kell adni, mese nincs.

Ott van a feszültség, amit ébresztett benned a "Mű" (legyen bármilyen is), és ott parázslik a lelked mélyén.
Ki kell adni, mert addig megnézed milliószor, élvezed is, de a kis parázs, az ott van benned, és ha nem vagy képes azt is kiadni, hogy tűzként égesse el a az élvezeted útjában álló legkisebb szilánkot is, addig téged rág.

Kielégületlen leszel tőle, és értetlen.

Mert nagyon jó, de mégis hiányzik valami, amitől boldog sóhajjal hátradőlhetnél, hogy ez az, ezért érdemes élni.
Amíg nem tudod magadban leírni, addig nem fogod megérteni, nem jön át az üzenet.
Ez pedig hiányérzet.

Ezért fogod megnézni még százszor, mert nem tudod megfogalmazni magadban, hogy miért volt jó.
Annyiszor sem lesz jó.
Keresel, mint a hajléktalan a vaksötét, hideg téli éjszakában, mert hiába van nálad párna, pokróc, mégsincs meg a hely, ahová ezeket lerakod, ahol helyükre kerülnek, és közé bevackolhatod magad boldog elégedettséggel, hogy legalább ennek a napnak pont lett a végén, mert reggelig már nagyobb gond nem lesz, maximum pisilni kell hajnali két óra körül.
Amíg ez a vacok nincs meg, ahová élményeid párnáját lerakod, és ráhajtod fejed, és a tudati bizonyosság pokrócával nem takarod be magad, addig bolyongasz, nincs helyed, és a magaddal cipelt dolgoknak sincs.
Hajléktalan vagy, mert a nem teljesen átélt/megélt/megértett élmények tesznek azzá, és érzed, hogy amíg ez nincs meg, addig lelked egy csücske még keresi a pontot, a mondatod végére.

A 17 perc megvan, még nem nagy parázs, de már tudom, hogy ez irgalmatlan nagy tűz lesz, mert a magja már itt van bennem.
Meg kell fogalmaznom, ki kell írnom.

Hajlékot adok a parazsamnak, keretet, ahol lobogó tűz lesz, és feléget maga körül minden értetlenséget, és minden ki nem élt érzést azzal a 17 perccel kapcsolatban.
A tűzből pedig meglesz a bizonyosság pokróca, amivel szépen be fogok takarózni, kialszom magamból a feszültséget, és az élmény igazi másnap reggelén könnyebb leszek egy parázzsal, és tisztább egy élménnyel.
Lesz hely, és energia egy újabb élménynek, amit addig tudok megint pátyolgatni, míg meg nem tanulom azt, hogy hogyan tudom átélni teljesen.
Több leszek, mégis könnyebb, befogadóbb.

Még vannam bennem vihánc, mit amikor a csikó megérzi a tavasz első illatát, és karámot, határt átszaggatva rohanna a végtelenbe, hogy fölös erejét kiadja, és megnyugodva térjen vissza oda, ahonnan elindult.
Rohannék én is, de erre a csikóra most ráteszem a türelem bölcsességgel fonott kötőfékjét, mert tudom, ha most ezt a csikót elengedem, akkor nem fogja elhúzni az útból azt a valamit, ami a jövendő hajlékomat fedi.
Félmunka lenne.
Tehát a 17 perces csikómat még szabályozom, csitítgatom, és erősítem, hogy ne végezzen félmunkát.

Most már mehetek aludni.

Jópár éve történt, hogy lefekvéskor nem tudtam hová rakni a kezem, ami alul van, sehogy se volt jó.

Hülyeség, gondoltam, hát tegnap hogy feküdtem?
Feküdtem a sötétben, nyitott szemekkel, és elfogott a rémület, hogy nem tudok visszaemlékezni, tegnap miért nem volt útban a kezem.

Ez azóta minden este eszembe jut.
Nagyjából akkor változott meg a kapcsolatunk is, vagy akkor kezdődhetett. Akkoriban olvastam egy csomó ezo irodalmat (azóta nem tudok lejönni róla :) ), és kezdtem el megint próbálgatni a reikit.

Mint aki felriadt valamiből.

Érdekes, de semmi más nem esett ki, csak az, hogy hol volt nekem a kezem éjjelente ennyi évig, és miért nem volt útban, illetve miért foglalkoztat ez most engem?
Ez délután villant be, gondoltam, levésem.

Az előbb írtam egy jót.

Igaz, teljesen mást akartam írni, és teljesen másmiről, de ez már így van. Ez nem teljesen friss tapasztalat, hiszen fórumokon is előfordul velem, hogy akkor
most... , és most milyen jól hozzászólok..., és majd én most jól megírom a tutit... Akkor valami átkattan. No, nem túl hangosan, de onnantól csak a
billentyűzetet nézem (jaj, nehogy már elbakjak valamit, mert ha elgépelem, megy a sunyiba az egóm, meg az önérzetem, hiszen én olyan helyesen írok, lektor
is voltam...), úgy gépelek, és hűen lekövetem a gondolataimat, és közben nem veszem észre, hogy a vezérfonal kifordult magából. Csak úgy, minden átmenet
és figyelmeztetés nélkül átveszi az irányítást, én pedig szolgaian gépelem a gondolatom minden szavát. Majdnem azt írtam, hogy szent szavát, de nem biztos,
hogy pont most kellene túlzásokba esnem, elvégre ez egy állapotleírás... Szóval ütöm a műanyagot, mint az állat, meg vagyok győződve róla, hogy most
megmondom..., gépelek, gépelek, néha felnézek, hol van helyesírási hiba... gépelek, mindjárt vége, most van a gondolatom utolsó csonkja... hmm, valami
frappánsat még a végére... lássuk csak... kész. Fel sem nézve enter, szememmel már a küldés gombot keresem, minek is olvassam át, hisz figyeltem végig,
kattintás, elküldve, hahh, jól megmondtam...

Az a buta tekintet, ami ilyenkor kiesik a fejemből... Banyek, mi a fenét..., nem lehet törölni, hát ez kész, uhh... Mert, mint ittas éjszaka után az érzés,
hogy tán mégse kellet volna a főnököm feleségének hízelegni, miközben hű párja kezébe nyomtam a söröspoharamat... fogd már meg, itt egy jó csaj, hagy
dumáljak vele...
Basszus. Mi a franc történt itt? Már megint???

Első riadalom után, ami földi időszámításban van akár 3 másodperc is, gyorsan átfutom az írásom (basszus, ott egy vesszőhiba, oda miért kellett még szóköz,
szar ez a bill, le kéne már cserélni), de ez emberi időszámításban akár egy perc is lehet (még mondja valaki, hogy az idő nem relatív, hahahaha), gyorsan
letesztelem az förmedvényt, és úgy döntök, hogy most már mindegy... ez már kint van, mint a fing egy szerelmetes éjszakán. Kényszeredett mosoly, és
tovább, mint ha mi sem történt volna... Nagyon hazugok vagyunk egyébként, Shrek is megmondta, hogy jobb kint, mint bent...

Na. Mivanmost? Korrekt, legyen így... Lengőkar? Jah, az volt a kérdés... , és én megmondtam a tu..., mit is? Villámcsapás, banyek... mit keres a
kommentemben kiskutya könnyes szeme? Vágom, hogy ha ilyen szar lenne a kocsimban, akkor én is... , miért kell görgetnem..., szar ez a motor, alig pár sor
miatt..., úristen... ezt mind én írtam???
Megsemmisülés. Totális. A katarzis élménye még megvan, mert az írás jól bizsergő érzése még simogatja az egómat... de akkor is. Beletörődés...
Ugyan már, volt már nekem ilyen... első válasz: " :)"
Második: Mi van Loboncos, megint hosszú pórázon volt a betű?? :)
hehehehe, nagyon vicces...

És ez megtörténik. Kikapcsolhatatlanul.
Ezért elhatároztam, hogy most igazi profi leszek.
Olyan jót írtam az előbb, mint a pinty! Sőt, két pinty! Végigolvasva annyira jó lett, meg érzelmes, hogy még az én szemembe is könnyet csalok...
Na, ez az. Még egyet! Hajrá! Van még ott!

Ülök a műanyag előtt.Pár tétova leütés, de már hatszor visszatörölve..., ez baromság..., jaj, nemá, ilyen giccseset én nem,, öffboáhll, ez borzalom....
Feladom. Kész van. Az előző. De most valami nincs.
Az érzés, amit írás közben éreztem, lassan tovatűnik, és kacagva súgja felém egyre messzebről... majd még jövök... te kis mohó...
Az vagyok én. Mert megint át akarom élni azt az érzést, a lázas kapkodást, a betűvetés örömét, a hatalmas feszültséget, amit csak a műanyagon püfölve
tudok tompítani, közben tudva azt, hogy elvesztem, függő lettem, megéreztem az ízét, és még többet akarok..., és soha nem lesz vége, mert mindig marad
bent valami, egy mag, amit soha nem tudok kiírni, és ami okozója ennek az egész édes gyötrelemnek...

Most megyek az atomfizika fórumba, ahhoz úgyis csak atombomba szintig vagyok jó. Majd jól beleolvasok, és akkor... hehe, hát ez kész...milyen
hülyeségek... Na, most megmondom a tutit...

Tehát eldöntöttem, megyek haza.

Egyrészt elegem van. Abból, hogy hiányzik a párom, hogy minden információt fordítanom kell, azonkívül nem itt van a hazám, otthonom, hiába élek kint már 2 éve, én akkor is csak auslander leszek itt, amíg élek.

Ma kaptam a hírt, hogy egy ismeretlen kollégám a gép mellett esett össze, és ott meg is halt.
Tőlem nagyjából 50km-re történt, ő is úgy van kint, mint én. Ha jól tudom, akkor 40 körül volt, a szíve vitte el.
Belémvágott a kép, hogy mit érezhet a családja most.
Mit tehetnek? Igazából a kínjuk nagyobb, mert csak a kegyetlen hír érkezett, egy olyan szeretett személyről, akiről azt gondolták, hogy visszatér időben.
Ez helyett idegenben halt meg, szeretteitől távol, idegen földön. MIÉRT?
Mert kénytelen volt elmenni messzire dolgozni, a családjától távol, hogy jussanak egyről a kettőre.
Most gyászolok, a saját gyászomban vagyok, és sírtam is. Nem szégyen az, még ha férfiból is van az ember... azt mondják, a férfikönnynek erősen súlya van.
Megsirattam őt is, aki a pénzvilág áldozata, és megsirattam magam is.
Nekem ő ismeretlen volt, nem is tudtam róla, hogy itt van, de lehet, éppen ezért nagyon nagyot ütött rajtam a hír.
Hiszen mulandók vagyunk, mindannyian.
Eszembe jutott, hogy mi a fenét keresek én is itt, idegenben?

Miért jöttem ki?
Egyrészt a pénz motivált, mint mindenkit.
Tény, jobban keresek most, mint otthon , de ezért nagy árat kell fizetni. Nem látom a páromat, nem találkozom a barátaimmal, a szeretteimmel, csak amikor a munka engedi.
Nem, ez nem élet.

A másik okom a hiúság volt.
Mert hiú vagyok, mint minden férfitársam.
Hiú vagyok a szakmabeli tudásomra, hiú vagyok a fene nagy öntudatomra, és hiú vagyok a bizonyítási vágyamra.
A hiúság is kihozott.

Most, hogy kijöttem, egyre jobban kezdek rájönni, hogy nem klappol valami.
Hiába derült ki, hogy itt megállom a helyem, nyelvtudás nélkül is, csak a szakmai részre helyezve minden bevethetőt, becsülnek engem, és az elvégzett munkám is.
Tehát itt megálltam a helyem, idegenben.
Mégis hiányzik valami.
Pedig bebizonyítottam magamnak, nem hátráltam, és igenis letettem az asztalra.
De ez nem az, amiért jöttem.

Amit én itt nyertem, az az, hogy rájöttem az eszemmel is igazán, amit eddig a szívem úgyis tudott: Csak egy otthonom van.
Nem a pénz számít.

Bevallom nektek férfiasan, két éve gyötör a honvágy. Mióta kijöttem.
Azt is elárulom nektek férfiasan, hogy néha sírva ébredtem, mert álmomban otthon jártam. Mostanában ez egyre sűrűbben előfordult.

Nem vagyok lelkileg instabil, meg pszichomókus sem, de az életemben mindig arra törekedtem, hogy nyílt lapokkal játsszam.
Így, ha sírnom kell, akkor sírok, ha örülni van kedvem, akkor én bizony örülök.
Ha haragszom valakire, akkor meg is mondom neki. Mert ami a szívemen, az a számon.
Aki ezért megkövez, az először vessen magára.
Hát ennyire vágyom én haza.

Gyászolom a kollégámat, mert a családjától távol érte a vég, és együtt érzek a családdal, mert a kínjuk most elképzelhetetlen.

Gyászolom magamat is, a hiúságból itt töltött két évet, amit a családommal is tölthettem volna. Eldobtam gyakorlatilag két év szeretetet a pénzért. Ami sosem volt és lesz a miénk, mert csak ábránd.
Azt vettem el a családomtól,amivel születtem.
A szívemet, a mindennapi mosolyomat, a jelenlétemet.
A kollégám családjától ugyanezek a dolgok lettek elvéve.

Kész, én nem csinálom tovább.
Ez így nem állapot.
Én nem akarom megfosztani magam a családomtól tovább, és őket sem tőlem.
Itt bezárom a dolgokat.
Időbe telik, de szerintem márciusra már biztosan otthon leszek.
Fel kell számolnom egy komplett háztartást, lakást, folyószámlát, meg egyéb hivatalos dolgokat.

Megtehetném azt is,hogy miután ezt leírtam, beülök a kocsiba, és hazamegyek, pár nap múlva visszajövök kisteherrel, és berámolok mindent.
Mégsem tehetem meg.
Itt sok embernek tartozom köszönettel, akiktől illik elbúcsúzni.
Az itteni cégemet sem hagyhatom a szarban, hogy eddig volt marósuk, innentől meg nincs. Innen is sok segítséget kaptam, nem tehetem meg velük.
Viszont azt megtehetem, hogy szólok, keressenek másik embert kurva gyorsan, mert én már elmenőben vagyok. Ez jár nekik.

Nehéz ügy, nem is igazán ide tartozik, de vannak dolgok, amiket le kell írni, mert különben belerohad az emberbe, és csak a bajt hozza rá.

Nem tudom, mi lesz, ha hazamegyek, mert melóhelyet kell keresnem még. Tökmindegy mi, mert sok mindenhez értek, de munka nélkül nem vagyok meg. A segély nekem nem biznic.

Asszem, most hirtelen befejezem, mielőtt televágom a tárhelyet.

Gyújtottam mécsest a kollégámnak, és minden este gyújtani fogok, amíg haza nem megyek.
Emlékül neki, és mindazoknak akik idegenben vannak a pénz miatt."

Ez volt az egyik fórumbeírásom, amiben elmondtam, miért akarok hazamenni 2009 októberjének végén.
Akkor szegény párom itthon volt egyedül, és várta, hogy mikor lesz fontosabb nekem ő, mint az ,hogy többet keressek neki.
Emberek, akik távol vagytok...
Elment két és fél év úgy, hogy nem voltam vele, csak havonta egyszer.
Pedig, ha tudtam volna...

Mikor hazajött az üres lakásba télen, és az első volt, hogy begyújt, mert hideg van.
Akárcsak most én.
Mikor a kutya toporzékolva a boldogságtól örül neki hazaérkezéskor...
Akárcsak most nekem.
Mikor a csend megüli a lakást, és esténként talán néha sírva aludt el egyedül a hitvesi ágyban.
Akárcsak most én.

Várt haza engem, akit szeretett, és aki nincs mellette.
Nincs mellettem, és már nem várom haza, hiszen itt voltam akkor, mikor elment.

Két és fél év távol...
Megérte?

Írtam.
Fasza.
Megmutattam még két embernek, akik momentán sokat jelentenek nekem érzelmileg.
Mert meg kell mutatni.
Íróiskolában is azt mondják, ha komolyan akarsz írni, akkor közöld mindekivel, mert akkor kíváncsiak lesznek rá, és kérik.
Neked pedig virítani kell a betűt, különben szégyenben maradsz.
Az első lépés a béríráshoz, szoktasd magad, hogy lesz határidő.
Amikor már az csak másodlagos lesz, hogy mit írsz, csak add le, határidőre.

A szakmámban a határidő pont olyan fontos, mint maga a munka.
Kell gép, meg szerszám, rajz és nyersanyag.
Odateszik eléd, tessék. A többi a te tudásodon múlik, oldd meg, holnapra kell.

Megszoktam.
Múzsa nem kell, agyrobotizált az egész, amit megtanultál, és tudod alkalmazni, azt ráteszed, hozzáhajtod a széleit, elsimítod a technológia ráncait, bevered a gépbe program formájában az elképzelésed.
Start.

Vas indul a vasnak, dől rá a hűtés, jobb esetben hallgatod, ahogy dolgozik a gép, rosszabb esetben elbattyogsz az automatához, nyomsz egy kávét, kikotrod a cigidet, és kimész füstölögni.
Hiszen megírtad, biztos vagy magadban, az le fog jönni húsz perc múlva, megméred, és ha kész, akkor másik asztal, cetlizve, és el is felejtheted.
Ha van belőle még kétszáz darab, akkor meg egyenesen megutálod. Azt az egy darabot. Mert az unalom fog leforgácsolni a konténerbe, a vasforgács közé.
Te megtettél mindent, és lemérve jó, akkor alhatsz nyugodtan.

Jobb esetben(?), megy a vas a vasba, ottmaradsz, nézed.
Az alkotásod.
Hogyan formálódik ki a vasból az, amit mások beleálmodtak.
Az sem zavar ilyenkor, hogy nem a te álmod.
Papíron van, milyennek kell lennie, és te mindent beleraksz, ami tudásod a szakmából a tiéd, hogy tényleg pontos legyen, meg ne legyen sorjás, szép is legyen, jól nézzen ki.
Végigizgulod az egészet, és mikor végez, büszkén szeded ki.
Alkottam.

De utána leméred, mert le kell, közben végigsimítod a kezeddel a trükkösebb részeket, (de fasza lett, ez az...), ráírod, hogy te csináltad.
Átrakod a másik asztalra, kész.
Onnantól nem a tiéd, te tudod, hogy megtettél mindent, és jóleső érzéssel, hogy ma sem volt selejt, elfelejted.
Csak az a tapasztalat marad meg benned, amivel tökéletesre megalkottad.
De ez így van készen. Pont.

Már vár a következő rajz, a következő feladat, és abba veted bele magad a szakmai mohósággal, hogy na?
Mit rajzoltak ezek a mérnökök?
Van benne kihívás? Tudok benne megint élvezkedve brillírozni, mint kiskutya a pocsolyában önfeledten?
Ja, nem. Ez már volt a múlt héten.
Program betölt, szerszám bemér, darab bemér, start.
Ok, jó minden, innentől már nem töri össze magát.
Cigi előkotor már a géptől elmenőben, az egyik füled még a gép felé, hogy van-e furi hangja... nem..., ok, milyen kávét nyomjak ma?

Ez a szakmám, hivatásom, szeretem is.
De már nem izgat fel annyira.
Sőt, egyre kevésbé.
A rutin megöli az érzelmet. Is.

Mostanában a bonyis rajzokra rutinból húzom rá a bevált technológia leghatékonyabb köntösét, és oda sem figyelve ránctalanítom, miközben írom a progamot.
Szép és működik mikor lejön, de már nem simítom végig minden darab szebb részeit, mert rakom a következőt, megszoktam, nyomni kell, holnap jönnek érte.
Persze a simítás megvan, de már nem élvezetből, az alkotás rácsodálkozásával, hanem csak úgy, megszokásból.
Mert az ujjam már össze van kötve a másik érzéketlen gépkóccal, ami az agyamban lakik, és ha sorja van, akkor megáll a program, és vészjelzést küld.
Hiba van, villog a belső lámpa, sorjás a darab, elkopott a maró.
Nagy levegő, hogy már megint dolgozni kell, felborult a rend, oda a ritmus, amivel a darabokat cseréltem, mint a gép, amit épp kiszolgálok.

Sebaj, úgyis most voltam cigizni, a kávé ugyanolyan ócska, mint tegnap/egy órája, legalább történik valami.
Kiveszem, cserélem, visszarakom, bemérem.
Beindult a másik program, oda sem kell figyelnem, megy magamtól, aki oda sem figyelek.
Izgulásnak helye nincs, a sorrend és a mozdulatok kötöttek, megvan, hogy mi után jön mi, és amikor néha bevillan, hogy ez huszonéve mekkora izgalommal járt, a hatás csak egy félmosoly, mert megmosolygom a huszonévvel előtti énemet... ettől fostam?... ugyan...
Kész.
Start.
Enyhe öröm, hogy nem fosta össze magát a darab, jó lesz ez még, tűrésbe belefér, hallgatom az új szerszám hangját, és nyugtázom, hogy ebben a műszakban ezzel már nem lesz gond.
Kipipálva.

Cigi előkotor, van húsz percem, mi a picsát csináljak itt éjszakás műszakban, igyunk egy kávét.
Igaz, hogy pocsék, de legalább van, nem úgy mint a másik helyen, ahol dögunalom volt, és még kávéautomata sem létezett, csak egy ócska, öreg kotyogós...

Érdekes dolog ez az írás.

Esetemben akár skizofréniának is hívható, bár ezt egy nálam jóval okosabb ember jobban tudja.
Kettősség, mint amikor az ember vállán ül a két kis valami, jobbára a jó(?) és a rossz(?) megtestesítői. Nem véletlenül nem hívom őket a szokásos nevükön, inkább nem hívom őket sehogy.

Az egyik oldalam bújna el, irány a háttérbe, ahol szépen figyelve ki lehet elemezni a világot, illetve azt a részét, amit magam körül felfogok, tapasztalok.
Nem szólni bele semmibe, hagyni, és figyelni, hogy a dolgok hogyan alakulnak, történések hogyan történnek, és egyáltalán, élvezni ezt a sokszínű előadást, amit életnek hívunk.

De utána jön a gondolat, hogy mivégre az egész?

Miért tehetem meg, hogy figyelem, értékelem, elemzem, raktározom az élményeket, ha nem lenne a végeredményre egyszer kíváncsi valaki?
Hiszen itt semmi nem történik ok nélkül, mindennek alapos oka van, még annak is, hogy a félhomályból nem feltűnően figyelek.
Kíváncsi leszek, hiszen látom, mint egy jó filmen, hogy a dolgok hogyan alakulnak, és ha jó történik, fellelkesülök, a szomorú dolgk pedig könnyet csalnak a szemembe.
Át akarom élni, milyen az, belülről akarom érzékelni a jót, a rosszat, a rossz utáni megkönnyebbülést, hogy elmúlt (ilyenkor ütünk az ujjunk mellé a kalapáccsal), a félelmet, a kapzsi örömökben való elveszést, és a másik megkönnyebbülést, amikor rájövök, hogy az egészet egy szempillantás alatt a helyére lehet tenni, lelökni magamról a fenébe a birtoklás vágyát, és újra megérinteni a szabadságot.

Mindent át akarok élni.
Miért?
Mert láttam a hibákat, láttam a jó dolgokat, úgy érzem, megtanultam, ezt én is meg tudnám csinálni, hiszen tapasztalt lettem, legalábbis elméletben.
A puding recept próbája az elkészítés, és az a rész, hogy edd meg, amit főztél.

Ezért előbújok a jótékony homályból, és új terepre helyezem valómat.

Például mindig is érdekelt, mit éreznek azok az emberek, akik egyedül vannak, mi járhat a fejükben, mikor senki nem látja őket.
Mit gondolhat egy hajléktalan, amikor épp nem kéreget, behúzódik egy nagydarab papír alá, hogy ne fázzon annyira.
Mi járhat a fejében? Keserűség? Megbékélés a sorsával? A ki tudja milyen múlton való merengés? Vagy már semmi, mert esetleg valami potyapia eltompítja annyira, hogy már nem gondol, csak elvan félig kábán, részben kiszakadva a fizikai lét súlyos bilincseiből, és épp egy másik szerepet álmodik magának?
Ahhoz, hogy ezt megtudjam, akár első kézből is, hajléktalanná kell válnom.
Igazi hajléktalanná, bukott angyallá, akit kitaszít a közösség nagy része, mert nem felelt meg az épp aktuális normáknak.
De, ha tudom, hogy ez játék, az nem izgi, hiszen azt is tudom, hogy bármikor kiléphetek belőle, a fenyegetések súlya eltűnik, az igazi tétek súlytalanok lesznek, és a vége az lesz, hogy nem veszem komolyan az egészet.

A folyamat sok filmben jelen van.
Megegyezem magammal, hogy holnaptól nem tudok a máról.

Úgy ébredek, hogy elhiszem, hajléktalan lettem. Emlékképeket adtam magamnak, hogy teljes legyen az illúzió.
Most meg lehet tapasztalni mindent.
Kinn vagyok a színpadon, beleélem magam a szerepembe, a körülményekbe.
Nem látom, hogy nem az utca kövén fekszem, hanem egy tákolt díszletben, ha véletlenül nem tudom a szövegem, akkor annak sem vagyok tudatában, és a súgó hangját sem hallom meg sűrűn, pedig ott van tőlem pár centire.
Elhitettem magammal, hogy falak vesznek körül, pedig nincs ott semmi, de azt is elhiszem, hogy tapintom, látom, érzem hideg keménységét, vagy málló malterességét.

Dolgok vannak előttem, amiket nem látok, mert elhittem, hogy nem láthatom, ezért átlátok rajta, mintha sosem lett volna.
Más világ más valósága.

Elhiszem, hogy időtlen idők óta ez a szerepem, pedig az időtlenség ott létezik csak, ahonnan alászálltam.
Szenvedek, érzek, látok, megsajdulok, és megkönnyebbülök.
Elkábulok a lehetőségtől, hogy elkábulhatok, tompítva azokat, amiket tapasztalni jöttem.
Eszem, amit főztem, de nem tudok róla, szidom a szakácsot, pedig direkt nekem csináltam ezt a pudingot.
Átélem mindazt, amit tudósítani akarok, amit le akarok írni, bár ennek a megírási szándéknak pont nem vagyok tudatában.
Nem tudom, hogy tudósító vagyok, nem tudom ki vagyok, csak a hitem hiteti el velem, hogy tisztában vagyok ezzel a kérdéssel.
Első kézből megtapasztalás.

Mikor jön a következő rész?
Mikor szakadok ki a szerepemből?
Mielőtt belemélyedtem a színjátékba, szóltam a rendezőnek.
Aki ismer. Aki tudja, hogy mennyi az a tapasztalat, amit meg lehet írni, egy szuszra.
Látja, mikor kell odajönni hozzám, felrázni a megélés valódi érzésekkel kirakott színpadáról, vissza, a díszletek közé, és elmondani, hogy ez a szerep itt most véget ér.

Lassan magamhoz térek, az átélt szerep minden élménye még erősen visszhangzik bennem, de elönt a megkönnyebbülés, hogy valóban szerep volt.

A következő gondolatom az, hogy ezeket leírjam, bárhová, bármivel.
Az átélt élmények megrázóak, és elfelejtem azt, hogy én tulajdonképpen csak megfigyelő vagyok.
Ki akarom magamból adni, nem érdekel, hányan olvassák, nem érdekel, hogy kiadom magam mindenki szeme elé, a valóságom csupasz pőreségét.
Eddig elkerültem, de most önszántamból állok a nyilvánosság elé, tessék, nézzétek, olvassátok, ez vagyok én, és ezeket éltem meg a szerepemben.
Nincs lámpalázam, pedig mikor még a háttérben figyeltem, meg mertem volna esküdni arra, hogy egy szót sem tudnék szólni, és egyébként is, kit érdekel az egész?

Most engem nem érdekel, hogy kit érdekel.

Mindig lesznek mások, akik ugyanúgy a háttérből figyelnek, elemeznek, rendszereznek, raktároznak.
Viszont én már tudom, hogy az nem elég.
Valami hiányzott.
Ami most már megvan.
Teljes szívemből mesélem el a szerepem vagy szerepeim élményét, buzdítva a figyelőket, akik közé én is tartoztam valaha, hogy legyenek kíváncsiak.
Lépjenek elő, vegyenek fel egy szerepet, és játsszanak úgy, önfeledten, ahogy én is megtettem.

A kettősség jelen van.
Pihennem kell, a szerep kimerített.
Megint visszahúzódom a homályba, már a szerepek, vagy szerepeim tapasztalatával, és megint figyelek.
Mi lehet még új, mi maradt ki az eddigiekből?
Most szenvedtem, de nicsak, ott van egy másik lehetőség.
A felelőtlen boldogságot még nem próbáltam.
Jó lehet, hiszen látom, hogy mások hogyan játsszák, és elvileg már erről is sokat tudok.

Előlépek a félhomályból, az állványról kiválasztom a szerepkönyvet.
Átnézem, jó lesz, pont azok vannak benne, amikre kíváncsi vagyok.
Nem csoda, nekem írtam.

Igazából most nem érdekel, hogy valóban írok, vagy csak azt képzelem?
A mostani valóságom az álom, vagy most álmodom azt a másik valóságot?
Sebaj, bátorság, hiszen nincs mit vesztenem...

Tehát játékra fel!

A csend körbematat a lakás zugaiban, majd odaérve hozzám, puhán elterül a földön.
Olvasok.
A sarokban álló olvasólámpa fényénél, hátam kényelmesen odavetve a támlának.
Falom a történetet, magával ragadó, elveszem benne teljesen.
A szereplők lassan kibújnak a lapok közül, új életre kelnek.
Rámásznak a könyvet tartó kezeimre, amik már nem könyvet tartó kezek, hanem háttér a történethez.
Egyszerre nézem őket kívülről, mint valami szellem, és belülről, mert látom a lelkük egy egy részét is.

Olvasok, és jó.

Nem érdekel nagyon, hogy lassan leég a tűz a kályhában, hisz alig ér el a tudatom széléig.
Nem izgat az sem, hogy mennyi idő van, az időszámítás felborul, az idő itt szinte úgy múlik, mint ott, a lapok között.
Pedig kezdek éhes is lenni, és lenne még dolgom ma.
Gyorsan előrelapozok, nem beleolvasva, csak keresve egy nagyobb fejezet végét, és elhatározom, hogy ott leteszem kicsit, mintegy kifújva magam.
Ez az!
Megvan a fejezet vége, majdnem 10 lap még, tök jó.
Így, hogy látom a rész végét, kicsit visszafogok a falánkságon, a mohó lendületen, amibe belehajszolt a történet, és megint olvasási világrekordot döntök.
(Ezen a gondolaton elmosolyodok magamban, de egy fél pillanat múlva már ez a mosoly is tovaszáll.)
Lassabban olvasok, ízlelgetve minden szót, mintha nem olvashatnám mindet megint el.
Óvatosan bánok az idővel, mint amikor tudom, hogy vége a randinak nemsokára, de addig teljesen fel akarok töltődni a másikkal.

Fejezet vége.
Becsukom, könyvjelzőt neki.

Mint aki kábulatból ébred (végülis...), szétnézek, eszmélek.
Már ennyi az idő? Gyorsan szaladás vécére, nekiesni a maradék dolognak, csinálni hamar, hogy folytathassam ott, ahol abbahagytam, miközben az eddig betűkben átélt múlt részeit ízlelgetem, elemezgetem.

A fejezetek közben valahogy így telik, de vannak könyvek, amiket le lehet, és bizony le is kell tenni.
Hiszen minden fejezetük felér egy külön könyvvel, és hiába élvezhető, ha tömény a téma, gyakorlatilag "lényegkoncentrátum".
A koncentrátum sem jó eredeti formájában, élvezhetetlen, és nincsenek benne árnyalatok.
A tudás koncentrátumát ugyan úgy fel kell hígítani gondolatokkal, megértéssel, idővel ,mint az egyéb fajtát vízzel.
Tovább is tart, nem lesz pazarlás. :)

Szeretek a szabadban olvasni.

Párszor megtörtént, hogy miközben vitettem magam a történet árjával, belefeledkezve a főhősbe éppen, meghökkentő dolog történt.
Az író megöli a szereplőt. Csak úgy, minden dráma nélkül.
Nem hiszem el, hát az előbb még semmi nem volt. Párszor visszalapozok, hátha volt valami utalás, de semmi.
Kinyírta.
A tragédia mellbevágó, a folyamat megakad.
Felnézek a könyvből hitetlenkedve, és már formálja a kérdést a többiek felé a szám...
Nem tudják. Észre sem vették. Sőt, rólam sem vesznek tudomást, rólam, aki most volt tanúja egy gyilkosságnak.
Emberek, itt valami történt!
A következő pillanatban elszégyelled magad, jó esetben el is vigyorodsz.
Kineveted magad, és megkönnyebbülsz, hiszen ez csak egy történet, senkinek semmi baja, de belül egy részed még mindig tanácstalanul nézelődik, hiszen oda a főhős, mi lesz így a történettel, a könyv felénél sem tartunk...

A könyvek a kor virtuális valóságai voltak, manapság van helyettük más.
De akkor a főhőst, a környezetet, gyakorlatilag mindent úgy képzeltem el, ahogy nekem tetszett.
Most, hogy közölni tudják veled a saját valóságukat ezek a virtuális világok, mindent meg kell mutatniuk, hiszen a megmutatás a létezésük lényege.
Ott már nem tetszik minden, hiszen más emberek tetszéstermékeinek vagyok a szemlélője, és hiába nem passzol az ízlésemmel, akkor is ez van, ezt kell szeretni.

Kell?
Nem feltétlenül.
Ahogy megtehetjük azt, hogy olyan zenét hallgatunk, amilyen tetszik, megtehetjük azt is, hogy saját virtuális dolgainkat magunk hozzuk létre.
Lustaságból a máséból táplálkozni... hiszen az vagy, amit elfogyasztasz.
Tehát már nem "te", hanem "ő" leszel.
Erre oda kellene figyelni.

Hogy mennyire van szükség a virtuális világra... nos, arról majd máskor.

Pakolok.
Takarítok.

Bútorokat tologatok, hogy ne legyenek ott, ahol eddig voltak, némelyeket kidobálok.
Tervezgetem, melyik falat milyen színűre fessem, eltakarva a régi festéket.
Eldöntöm, melyik falat fogom kivetetni, megváltoztatván a teret, annak elrendezését, és lehetőségeit.
A régi ruhákat sem kímélem, ami már régen nem volt rajtam, az megy a zsákba, lehet bármilyen kedvenc is, hiszen csak a helyet foglalja.
Átnézem azokat a dolgokat, amit csak a birtoklási vágy miatt vettem, és áruba bocsájtom őket.
Kitalálom, hová rakjam a vitrint, amibe régi hobbijaim alanyai kerülnek, amik eddig szunnyadtak a padláson, jobb időkre várva.
A kertet is megtervezem végre, olyan lesz, amilyenre akarom, pár év kell csak, és örülhetek neki, félretolom az eldöntetlenség kusza gazbokrait.
Megtehetek most bármit, nem számít mások véleménye, hiszen nem maradt más vélemény, csak az enyém.

Pakolás közben azért elgondolkodom azon, milyen sok a felesleges dolog, ami évek alatt felhalmozódott, és amikor készen leszek, mennyi üres hely szabadul fel.
A sok kidobált, megszokott dolog helyén csak az emlékek árnyai maradnak, a levegősség már-már a kopár szintig is fejlődhet.

Csinálom a helyet az újnak.
Kell egy új minőség, kell egy új vélemény ebbe a házikóba.
A kérdés az, hogy ha szétnéz itt egy másik, akinek csinálom a helyet, mit fog meglátni először?
Az ürességel teli részeket, ahová lerakhatja a motyóját, vagy az a gondolat lesz, hogy csak ennyi maradt?

Tényleg jól csinálom? Így kell ezt csinálni?
Vagy várjak, és takarítsunk együtt?
Hiszen a kidobált dolgok közül kellhet neki valami, pont egy olyan, ami az enyém volt, de nincs rá szükségem, magamnak.
Ha neki kell, akkor fontos lesz nekem is, újra.
Dilemma.

Mennyire takarítsam ki lelkem házikóját?

Leírhatnám ezer szóval, hogy milyen a tenger hangja, milyen az íze, hogy milyen színek játszanak rajta napnyugta után.

Leírhatnám, de ha egy képet rakok helyette, az már azt az ezer szót okafogyottá tenné; és el tudom magam képzelni a tenger mellett, de a hangját, az érintését még mindig csak a fantáziám alkotja meg.

A kép mellé rakok egy hangfelvételt; már közelebb vagyunk a valósághoz. Jó minőségű a felvétel, szemem becsukva már oda tudom magam képzelni a tenger mellé, és a fantáziámmal kiegészítve a hiányzó dolgokat, akár azt is gondolhatnám, hogy ez az.

Valaki odarak üvegben tengervizet; már megvan az illata is, az íze, az érintése, így teljesebb az élmény.

A saját fantáziámban már akár lehettem is volna a tenger mellett, hiszen szinte minden érzékem megkapta a magáét.

Elvileg tudom, milyen a tenger.

Még sosem voltam a tengernél.

De azt innen mélyről (ahol a fontos dolgok laknak) már most tudom, hogy ha eljutok ODA, akkor az egész színjáték, a kellékek, a szavak, mind úgy fognak belőlem kitörlődni, mintha sosem lettek volna.

Mert ott leszek, ahová vágytam, és örömkönnyeim sóssága elvegyül a hatalmas víztenger sósságával.

Én leszek a tenger, és a tenger lesz én.

Vágyom a tengert.