Írtam.
Fasza.
Megmutattam még két embernek, akik momentán sokat jelentenek nekem érzelmileg.
Mert meg kell mutatni.
Íróiskolában is azt mondják, ha komolyan akarsz írni, akkor közöld mindekivel, mert akkor kíváncsiak lesznek rá, és kérik.
Neked pedig virítani kell a betűt, különben szégyenben maradsz.
Az első lépés a béríráshoz, szoktasd magad, hogy lesz határidő.
Amikor már az csak másodlagos lesz, hogy mit írsz, csak add le, határidőre.

A szakmámban a határidő pont olyan fontos, mint maga a munka.
Kell gép, meg szerszám, rajz és nyersanyag.
Odateszik eléd, tessék. A többi a te tudásodon múlik, oldd meg, holnapra kell.

Megszoktam.
Múzsa nem kell, agyrobotizált az egész, amit megtanultál, és tudod alkalmazni, azt ráteszed, hozzáhajtod a széleit, elsimítod a technológia ráncait, bevered a gépbe program formájában az elképzelésed.
Start.

Vas indul a vasnak, dől rá a hűtés, jobb esetben hallgatod, ahogy dolgozik a gép, rosszabb esetben elbattyogsz az automatához, nyomsz egy kávét, kikotrod a cigidet, és kimész füstölögni.
Hiszen megírtad, biztos vagy magadban, az le fog jönni húsz perc múlva, megméred, és ha kész, akkor másik asztal, cetlizve, és el is felejtheted.
Ha van belőle még kétszáz darab, akkor meg egyenesen megutálod. Azt az egy darabot. Mert az unalom fog leforgácsolni a konténerbe, a vasforgács közé.
Te megtettél mindent, és lemérve jó, akkor alhatsz nyugodtan.

Jobb esetben(?), megy a vas a vasba, ottmaradsz, nézed.
Az alkotásod.
Hogyan formálódik ki a vasból az, amit mások beleálmodtak.
Az sem zavar ilyenkor, hogy nem a te álmod.
Papíron van, milyennek kell lennie, és te mindent beleraksz, ami tudásod a szakmából a tiéd, hogy tényleg pontos legyen, meg ne legyen sorjás, szép is legyen, jól nézzen ki.
Végigizgulod az egészet, és mikor végez, büszkén szeded ki.
Alkottam.

De utána leméred, mert le kell, közben végigsimítod a kezeddel a trükkösebb részeket, (de fasza lett, ez az...), ráírod, hogy te csináltad.
Átrakod a másik asztalra, kész.
Onnantól nem a tiéd, te tudod, hogy megtettél mindent, és jóleső érzéssel, hogy ma sem volt selejt, elfelejted.
Csak az a tapasztalat marad meg benned, amivel tökéletesre megalkottad.
De ez így van készen. Pont.

Már vár a következő rajz, a következő feladat, és abba veted bele magad a szakmai mohósággal, hogy na?
Mit rajzoltak ezek a mérnökök?
Van benne kihívás? Tudok benne megint élvezkedve brillírozni, mint kiskutya a pocsolyában önfeledten?
Ja, nem. Ez már volt a múlt héten.
Program betölt, szerszám bemér, darab bemér, start.
Ok, jó minden, innentől már nem töri össze magát.
Cigi előkotor már a géptől elmenőben, az egyik füled még a gép felé, hogy van-e furi hangja... nem..., ok, milyen kávét nyomjak ma?

Ez a szakmám, hivatásom, szeretem is.
De már nem izgat fel annyira.
Sőt, egyre kevésbé.
A rutin megöli az érzelmet. Is.

Mostanában a bonyis rajzokra rutinból húzom rá a bevált technológia leghatékonyabb köntösét, és oda sem figyelve ránctalanítom, miközben írom a progamot.
Szép és működik mikor lejön, de már nem simítom végig minden darab szebb részeit, mert rakom a következőt, megszoktam, nyomni kell, holnap jönnek érte.
Persze a simítás megvan, de már nem élvezetből, az alkotás rácsodálkozásával, hanem csak úgy, megszokásból.
Mert az ujjam már össze van kötve a másik érzéketlen gépkóccal, ami az agyamban lakik, és ha sorja van, akkor megáll a program, és vészjelzést küld.
Hiba van, villog a belső lámpa, sorjás a darab, elkopott a maró.
Nagy levegő, hogy már megint dolgozni kell, felborult a rend, oda a ritmus, amivel a darabokat cseréltem, mint a gép, amit épp kiszolgálok.

Sebaj, úgyis most voltam cigizni, a kávé ugyanolyan ócska, mint tegnap/egy órája, legalább történik valami.
Kiveszem, cserélem, visszarakom, bemérem.
Beindult a másik program, oda sem kell figyelnem, megy magamtól, aki oda sem figyelek.
Izgulásnak helye nincs, a sorrend és a mozdulatok kötöttek, megvan, hogy mi után jön mi, és amikor néha bevillan, hogy ez huszonéve mekkora izgalommal járt, a hatás csak egy félmosoly, mert megmosolygom a huszonévvel előtti énemet... ettől fostam?... ugyan...
Kész.
Start.
Enyhe öröm, hogy nem fosta össze magát a darab, jó lesz ez még, tűrésbe belefér, hallgatom az új szerszám hangját, és nyugtázom, hogy ebben a műszakban ezzel már nem lesz gond.
Kipipálva.

Cigi előkotor, van húsz percem, mi a picsát csináljak itt éjszakás műszakban, igyunk egy kávét.
Igaz, hogy pocsék, de legalább van, nem úgy mint a másik helyen, ahol dögunalom volt, és még kávéautomata sem létezett, csak egy ócska, öreg kotyogós...