Az egó alapvetően ostoba.
Az enyém különösen, hiszen jó hízottat kaptam az osztásnál.

Az egó arra van, hogy segítse a megtapasztalásainkat.
Az egó nagyon idevalósi, földi dolog.
Tudom, tudtam, fogom is tudni.
Mégis, vannak olyan pillanatok, amikor az ember átadja neki az irányítást.

Olyan szépen kezdődött, az egóm szerint, hiszen lelkem kirakott darabjai megtaláltak téged.
A tudatos szint szólt időben, vigyázz pajti, nem passzol minden paraméter, hiszen messze van tőled.
Az egóm viszont olyan lendülettel sodorta le ezt az érvet, mit éhes kiskutya az üres ételestálat, hiszen éhes, és szerelem van kilátásban. Megtöltheti vele üres szívbendőcskéjét.
És azzal az opportunista hozzáállással, amivel egy eb rendelkezik, boldog csaholással elkezdett futni a vélt boldogság után.

Az egó gyorsan számbavett mindent, minden lehetőséget, őszerinte. Kimaradt 1-2 dolog, de nagyvonalúan söpörte félre, hiszen erős, jól megtermett, ámde ostoba.
(Az ostobákkal az a nagy baj, illetve tulajdonságuk, hogy nem veszik észre, hogy ostobák.)

Madarat lehetett fogatni velem, hiszen találkozhatom Vele.
Hetek óta nevelgetem kicsi szerelmem növénykéjét, aminek a magját az illúzióföldbe ültettem, és nem törődve azzal, hogy a növényke gyökerei a semmibe kapaszkodnak, érzelmeim vizével nevelgettem szépen, ügyesen.
Elmondtam neki, milyen gyönyörű növénykém van, milyen alaposan gondozom.
Nem szólt, hogy nézzek le a gyökerek alá, azt gondolta, tán van annyi eszem (mert egyébként nem vagyok hülye), hogy látom mit csinálok.
Megbántani sem akart, hiszen tetszett neki a gondosságom, alaposságom, de nem hívta fel a figyelmem, hogy a száguldó autóm pár napja már mélyen a ködben jár, felkapcsolt reflektorral, ami így nagy fényességet okoz, de vakít is, tehát ideje lenne lassítani, tompítottra váltani..., talán azt is észreveszem, ha kanyarodik az út.

Alapjában véve szép nap volt, csodaórák, boldogságpercek, jó beszélgetés.
A vége felé elkezdtük megvizsgálni a növényemet.
Kitépte, kitéptem, hiszen kiderült, annyit sem tud élni, hogy tisztességgel elsorvadjon.

Iszonyú vihar volt a lelkemben, de szívemben harag nem volt, hiszen nem ő a hibás, hogy létrehoztam kis növénykémet.
A teraszról még intett nekem, de akkor már kezdett eluralkodni a tompa döbbenet bennem, nyoma sem volt a könnyed mosolynak, amivel kiléptem az ajtón, csak rámszállt a hitetlenség, mint mikor a katonát lövés éri, és nem hiszi el, hogy őt találták el, és arcán értetlen kifejezéssel hull a porba.

- Miért nem szóltál, hogy ez a növény halálra van ítélve?
- Miért nem ébresztettél fel?
- Miért kíméltél, hiszen már tudhattál rólam annyit, hogy ez nagyobb fájdalom?
- Miért nem szóltál, hogy rossz növényt nevelgetek?
Hiszen ha még kicsi, könnyebb kitépni akár a magam kezével is, kevesebb a gyökere, jobban elbírok vele, segítened sem kellett volna...
- Miért...?

Az egó csendben ült. Figyelte a Tudatot, hogyan vezet, milyen érzéketlen, és mennyire figyel a forgalomra, hiszen tudja, hogy most egy relatíve bolondot kell hazafuvaroznia, aki most próbál kimászni abból a gödörből, amit ásott magának.
Már nem nyavajgott, nem harcolt, elfáradt. Hallgatta a Tudat precíz monológját, hogy erre kellett volna figyelni, meg arra, és mit gondoltál, majd a karjaidba omlik?
Elfogadás, beletörődés.

A Tudat megsajnálta volna az egót, ha lettek volna érzései, de nem azért adta át a volánt az egónak. Hanem kísérletképpen. Legyen mit elemezni, mit reagál az egó, konkrétan ez, egy ilyen csapás után, azon melegében.

Autóztak ketten a kihalt utakon, a hó lassan szállingózott. Az ego lassan jobban lett, kezdett megjönni a kedve, hiszen vezetni mindig szeretett, és most kapott egy kis lehetőséget. Szépen elkezdte ívre tenni az autót, élvezni egy kicsit a veszélyt a csúszós út miatt, de volt annyi esze, hogy hallgatta a háttérből a tudat tanácsait, hogy mennyi gáz, most kis fék, itt bennetartod, ne húzd meg jobban, mert kitör...

Azt nem mondhatnánk, hogy elfelejtett mindent, hiszen a fájdalom még ott sajog majd benne sokáig, és a tanulság görcsei fogják talán figyelmeztetni, ha legközelebb az önámítás csapdájába készül belelépni...

Ó, boldog tízpercek, milyen gyorsan elrepülnek!

Hazaértem.
Üres a lakás, és hideg.
A kutya kijön köszönni, de már húzza is vissza a seggét az ólba.
Viszek be fát, begyújtok, és miközben nézem az éledő tüzet, a melegadót, azon jár az agyam, hogy kialszom majd ezt is.
Muszáj, hiszen ha nem így tennék, a csalódás tüskéi szanaszét szurkálnák sebzett szívem, és ott véreznék el egy szebb jövő küszöbén, ami talán holnap mégis bekopogtat hozzám.

Holnap még nem állok neki keresni senkit.
Pihenni kell, gyógyulni, idén biztosan.
Hosszú évek óta az első karácsonyom lesz, amit tényleg egyedül élek meg, megint.