Tehát eldöntöttem, megyek haza.

Egyrészt elegem van. Abból, hogy hiányzik a párom, hogy minden információt fordítanom kell, azonkívül nem itt van a hazám, otthonom, hiába élek kint már 2 éve, én akkor is csak auslander leszek itt, amíg élek.

Ma kaptam a hírt, hogy egy ismeretlen kollégám a gép mellett esett össze, és ott meg is halt.
Tőlem nagyjából 50km-re történt, ő is úgy van kint, mint én. Ha jól tudom, akkor 40 körül volt, a szíve vitte el.
Belémvágott a kép, hogy mit érezhet a családja most.
Mit tehetnek? Igazából a kínjuk nagyobb, mert csak a kegyetlen hír érkezett, egy olyan szeretett személyről, akiről azt gondolták, hogy visszatér időben.
Ez helyett idegenben halt meg, szeretteitől távol, idegen földön. MIÉRT?
Mert kénytelen volt elmenni messzire dolgozni, a családjától távol, hogy jussanak egyről a kettőre.
Most gyászolok, a saját gyászomban vagyok, és sírtam is. Nem szégyen az, még ha férfiból is van az ember... azt mondják, a férfikönnynek erősen súlya van.
Megsirattam őt is, aki a pénzvilág áldozata, és megsirattam magam is.
Nekem ő ismeretlen volt, nem is tudtam róla, hogy itt van, de lehet, éppen ezért nagyon nagyot ütött rajtam a hír.
Hiszen mulandók vagyunk, mindannyian.
Eszembe jutott, hogy mi a fenét keresek én is itt, idegenben?

Miért jöttem ki?
Egyrészt a pénz motivált, mint mindenkit.
Tény, jobban keresek most, mint otthon , de ezért nagy árat kell fizetni. Nem látom a páromat, nem találkozom a barátaimmal, a szeretteimmel, csak amikor a munka engedi.
Nem, ez nem élet.

A másik okom a hiúság volt.
Mert hiú vagyok, mint minden férfitársam.
Hiú vagyok a szakmabeli tudásomra, hiú vagyok a fene nagy öntudatomra, és hiú vagyok a bizonyítási vágyamra.
A hiúság is kihozott.

Most, hogy kijöttem, egyre jobban kezdek rájönni, hogy nem klappol valami.
Hiába derült ki, hogy itt megállom a helyem, nyelvtudás nélkül is, csak a szakmai részre helyezve minden bevethetőt, becsülnek engem, és az elvégzett munkám is.
Tehát itt megálltam a helyem, idegenben.
Mégis hiányzik valami.
Pedig bebizonyítottam magamnak, nem hátráltam, és igenis letettem az asztalra.
De ez nem az, amiért jöttem.

Amit én itt nyertem, az az, hogy rájöttem az eszemmel is igazán, amit eddig a szívem úgyis tudott: Csak egy otthonom van.
Nem a pénz számít.

Bevallom nektek férfiasan, két éve gyötör a honvágy. Mióta kijöttem.
Azt is elárulom nektek férfiasan, hogy néha sírva ébredtem, mert álmomban otthon jártam. Mostanában ez egyre sűrűbben előfordult.

Nem vagyok lelkileg instabil, meg pszichomókus sem, de az életemben mindig arra törekedtem, hogy nyílt lapokkal játsszam.
Így, ha sírnom kell, akkor sírok, ha örülni van kedvem, akkor én bizony örülök.
Ha haragszom valakire, akkor meg is mondom neki. Mert ami a szívemen, az a számon.
Aki ezért megkövez, az először vessen magára.
Hát ennyire vágyom én haza.

Gyászolom a kollégámat, mert a családjától távol érte a vég, és együtt érzek a családdal, mert a kínjuk most elképzelhetetlen.

Gyászolom magamat is, a hiúságból itt töltött két évet, amit a családommal is tölthettem volna. Eldobtam gyakorlatilag két év szeretetet a pénzért. Ami sosem volt és lesz a miénk, mert csak ábránd.
Azt vettem el a családomtól,amivel születtem.
A szívemet, a mindennapi mosolyomat, a jelenlétemet.
A kollégám családjától ugyanezek a dolgok lettek elvéve.

Kész, én nem csinálom tovább.
Ez így nem állapot.
Én nem akarom megfosztani magam a családomtól tovább, és őket sem tőlem.
Itt bezárom a dolgokat.
Időbe telik, de szerintem márciusra már biztosan otthon leszek.
Fel kell számolnom egy komplett háztartást, lakást, folyószámlát, meg egyéb hivatalos dolgokat.

Megtehetném azt is,hogy miután ezt leírtam, beülök a kocsiba, és hazamegyek, pár nap múlva visszajövök kisteherrel, és berámolok mindent.
Mégsem tehetem meg.
Itt sok embernek tartozom köszönettel, akiktől illik elbúcsúzni.
Az itteni cégemet sem hagyhatom a szarban, hogy eddig volt marósuk, innentől meg nincs. Innen is sok segítséget kaptam, nem tehetem meg velük.
Viszont azt megtehetem, hogy szólok, keressenek másik embert kurva gyorsan, mert én már elmenőben vagyok. Ez jár nekik.

Nehéz ügy, nem is igazán ide tartozik, de vannak dolgok, amiket le kell írni, mert különben belerohad az emberbe, és csak a bajt hozza rá.

Nem tudom, mi lesz, ha hazamegyek, mert melóhelyet kell keresnem még. Tökmindegy mi, mert sok mindenhez értek, de munka nélkül nem vagyok meg. A segély nekem nem biznic.

Asszem, most hirtelen befejezem, mielőtt televágom a tárhelyet.

Gyújtottam mécsest a kollégámnak, és minden este gyújtani fogok, amíg haza nem megyek.
Emlékül neki, és mindazoknak akik idegenben vannak a pénz miatt."

Ez volt az egyik fórumbeírásom, amiben elmondtam, miért akarok hazamenni 2009 októberjének végén.
Akkor szegény párom itthon volt egyedül, és várta, hogy mikor lesz fontosabb nekem ő, mint az ,hogy többet keressek neki.
Emberek, akik távol vagytok...
Elment két és fél év úgy, hogy nem voltam vele, csak havonta egyszer.
Pedig, ha tudtam volna...

Mikor hazajött az üres lakásba télen, és az első volt, hogy begyújt, mert hideg van.
Akárcsak most én.
Mikor a kutya toporzékolva a boldogságtól örül neki hazaérkezéskor...
Akárcsak most nekem.
Mikor a csend megüli a lakást, és esténként talán néha sírva aludt el egyedül a hitvesi ágyban.
Akárcsak most én.

Várt haza engem, akit szeretett, és aki nincs mellette.
Nincs mellettem, és már nem várom haza, hiszen itt voltam akkor, mikor elment.

Két és fél év távol...
Megérte?