Hát az van, hogy elkapott.
Nagyon.
Az írás.

Jelenleg este 11 óra van, valamelyik nap, nektek a közelmúltban valamikor.
Azt is el kell mondanom, hogy remeg mindenem, mert írhatnékom van, és már a jó meleg ágyban feküdtem, de mégis itt vagyok, és írok.
Rákaptam.
Függő lettem, mondhatnánk, de nem tagadom.

Feszül mindenem belül, de nem a közléskényszer hajt, hanem az a vágy, amit biztosan érzett már mindenki magában.
 Mikor bejön egy jó ötlet, és egész éjjel nem alszik miatta, pedig legszívesebben most azonnal nekiállna például annak a jóformájú polcnak, vagy rajznak, ami bevillant.
Forgolódik az ágyban a gondolat, visz magával, mint ez eszehagyott ventillátor, aminek elveszett a tartórúdja, de áramot még kap, és a fizika törvényeinek engedelmeskedve még forog párat, pedig már nem tart ellent semmi. Közben szétveri az ágy fejrészét melletted, forgácsokat harap ki az ágykeretből, és a párnádból időtlen kacajjal szórja szét a darabokat, szerte a bolond világba...

De áram... , nos, áram az még van. Egyre több.
Ott feszül benned, hogy most, és most azonnal, meg kell csinálnod, vagy legalább elkezdeni, hogy a holnapi napon, amikor ránézel, ugyanaz a sóvárgással teli tenniakarás bugyogjon ki belőled, és úgy ess neki, mint ahogy azt tegnap este elképzelted, és tudod, hogy ha ezt most nem folytatod (vagy nem kezded el), akkor elveszítesz valami pótolhatatlant.

Itt, belül.

Tehát ennek okáért, én is most verem a műanyagot, hogy kiadjam magamból azt, ami nem hagy aludni, amit nem is akarok elvinni az álomba, keserves forgolódások árán, mert érzem, hogy most, vagy soha.
Ezt most kell. Vagy soha, mert holnap már nem lesz ugyanaz.

Megálltam egy pillanatra, mert a nagy hév közben elment a gondolat, hogy mit is akartam leírni?
Tényleg hülyén nézem a monitort, és eszembe jut, hogy talán az előző pár sor érzése nem hagyott nyugodt álmot nekem?
Vagy most mi van?

Dohányzom.
Miért mondom ezt? Mert nagyjából visszajött az, amiről írni akartam, de az előbb a szemem verte ki a nagy nyilvánvalóság, épp ezért nem is láttam.
Kimentem cigizni, és megkérdeztem magamtól őszintén (mi már csak így tárgyalunk): No? Hülyegyerek, miért is nem alszol?
A cigi végére tudtam már. :)

Az van, hogy az előbb átéltem 17 percet.
Nem szex volt. :)
Zene.
Ennek a 17 percnek a megosztása egy másik írásom témája lesz.
Igazából, ez a 17 perc nem annyi volt. Sokszor annyi, mert újra és újra megnéztem, kiélveztem minden percét, de közben a fiúk már azzal foglalkoztak az alagsorban, hogy hogyan tudom én ezt a 17 percet megfogalmazni, szavakba önteni.
Régebben ez nem így volt.
Megnéztem, túlcsordult tőle a lelkem, megnéztem megint párszor, és a szinte teljes kielégülés bizonytalan tudatával nem néztem tovább.
Nagyjából eddig mindenki eljut.

Csakhát, mint fentebb említettem, rászoktam arra, hogy a műanyagot püfölve erre a kétes kielégülés csúcsára megpróbáljam feltenni a pontot.
Ki kell adni, mese nincs.

Ott van a feszültség, amit ébresztett benned a "Mű" (legyen bármilyen is), és ott parázslik a lelked mélyén.
Ki kell adni, mert addig megnézed milliószor, élvezed is, de a kis parázs, az ott van benned, és ha nem vagy képes azt is kiadni, hogy tűzként égesse el a az élvezeted útjában álló legkisebb szilánkot is, addig téged rág.

Kielégületlen leszel tőle, és értetlen.

Mert nagyon jó, de mégis hiányzik valami, amitől boldog sóhajjal hátradőlhetnél, hogy ez az, ezért érdemes élni.
Amíg nem tudod magadban leírni, addig nem fogod megérteni, nem jön át az üzenet.
Ez pedig hiányérzet.

Ezért fogod megnézni még százszor, mert nem tudod megfogalmazni magadban, hogy miért volt jó.
Annyiszor sem lesz jó.
Keresel, mint a hajléktalan a vaksötét, hideg téli éjszakában, mert hiába van nálad párna, pokróc, mégsincs meg a hely, ahová ezeket lerakod, ahol helyükre kerülnek, és közé bevackolhatod magad boldog elégedettséggel, hogy legalább ennek a napnak pont lett a végén, mert reggelig már nagyobb gond nem lesz, maximum pisilni kell hajnali két óra körül.
Amíg ez a vacok nincs meg, ahová élményeid párnáját lerakod, és ráhajtod fejed, és a tudati bizonyosság pokrócával nem takarod be magad, addig bolyongasz, nincs helyed, és a magaddal cipelt dolgoknak sincs.
Hajléktalan vagy, mert a nem teljesen átélt/megélt/megértett élmények tesznek azzá, és érzed, hogy amíg ez nincs meg, addig lelked egy csücske még keresi a pontot, a mondatod végére.

A 17 perc megvan, még nem nagy parázs, de már tudom, hogy ez irgalmatlan nagy tűz lesz, mert a magja már itt van bennem.
Meg kell fogalmaznom, ki kell írnom.

Hajlékot adok a parazsamnak, keretet, ahol lobogó tűz lesz, és feléget maga körül minden értetlenséget, és minden ki nem élt érzést azzal a 17 perccel kapcsolatban.
A tűzből pedig meglesz a bizonyosság pokróca, amivel szépen be fogok takarózni, kialszom magamból a feszültséget, és az élmény igazi másnap reggelén könnyebb leszek egy parázzsal, és tisztább egy élménnyel.
Lesz hely, és energia egy újabb élménynek, amit addig tudok megint pátyolgatni, míg meg nem tanulom azt, hogy hogyan tudom átélni teljesen.
Több leszek, mégis könnyebb, befogadóbb.

Még vannam bennem vihánc, mit amikor a csikó megérzi a tavasz első illatát, és karámot, határt átszaggatva rohanna a végtelenbe, hogy fölös erejét kiadja, és megnyugodva térjen vissza oda, ahonnan elindult.
Rohannék én is, de erre a csikóra most ráteszem a türelem bölcsességgel fonott kötőfékjét, mert tudom, ha most ezt a csikót elengedem, akkor nem fogja elhúzni az útból azt a valamit, ami a jövendő hajlékomat fedi.
Félmunka lenne.
Tehát a 17 perces csikómat még szabályozom, csitítgatom, és erősítem, hogy ne végezzen félmunkát.

Most már mehetek aludni.