Érdekes dolog ez az írás.

Esetemben akár skizofréniának is hívható, bár ezt egy nálam jóval okosabb ember jobban tudja.
Kettősség, mint amikor az ember vállán ül a két kis valami, jobbára a jó(?) és a rossz(?) megtestesítői. Nem véletlenül nem hívom őket a szokásos nevükön, inkább nem hívom őket sehogy.

Az egyik oldalam bújna el, irány a háttérbe, ahol szépen figyelve ki lehet elemezni a világot, illetve azt a részét, amit magam körül felfogok, tapasztalok.
Nem szólni bele semmibe, hagyni, és figyelni, hogy a dolgok hogyan alakulnak, történések hogyan történnek, és egyáltalán, élvezni ezt a sokszínű előadást, amit életnek hívunk.

De utána jön a gondolat, hogy mivégre az egész?

Miért tehetem meg, hogy figyelem, értékelem, elemzem, raktározom az élményeket, ha nem lenne a végeredményre egyszer kíváncsi valaki?
Hiszen itt semmi nem történik ok nélkül, mindennek alapos oka van, még annak is, hogy a félhomályból nem feltűnően figyelek.
Kíváncsi leszek, hiszen látom, mint egy jó filmen, hogy a dolgok hogyan alakulnak, és ha jó történik, fellelkesülök, a szomorú dolgk pedig könnyet csalnak a szemembe.
Át akarom élni, milyen az, belülről akarom érzékelni a jót, a rosszat, a rossz utáni megkönnyebbülést, hogy elmúlt (ilyenkor ütünk az ujjunk mellé a kalapáccsal), a félelmet, a kapzsi örömökben való elveszést, és a másik megkönnyebbülést, amikor rájövök, hogy az egészet egy szempillantás alatt a helyére lehet tenni, lelökni magamról a fenébe a birtoklás vágyát, és újra megérinteni a szabadságot.

Mindent át akarok élni.
Miért?
Mert láttam a hibákat, láttam a jó dolgokat, úgy érzem, megtanultam, ezt én is meg tudnám csinálni, hiszen tapasztalt lettem, legalábbis elméletben.
A puding recept próbája az elkészítés, és az a rész, hogy edd meg, amit főztél.

Ezért előbújok a jótékony homályból, és új terepre helyezem valómat.

Például mindig is érdekelt, mit éreznek azok az emberek, akik egyedül vannak, mi járhat a fejükben, mikor senki nem látja őket.
Mit gondolhat egy hajléktalan, amikor épp nem kéreget, behúzódik egy nagydarab papír alá, hogy ne fázzon annyira.
Mi járhat a fejében? Keserűség? Megbékélés a sorsával? A ki tudja milyen múlton való merengés? Vagy már semmi, mert esetleg valami potyapia eltompítja annyira, hogy már nem gondol, csak elvan félig kábán, részben kiszakadva a fizikai lét súlyos bilincseiből, és épp egy másik szerepet álmodik magának?
Ahhoz, hogy ezt megtudjam, akár első kézből is, hajléktalanná kell válnom.
Igazi hajléktalanná, bukott angyallá, akit kitaszít a közösség nagy része, mert nem felelt meg az épp aktuális normáknak.
De, ha tudom, hogy ez játék, az nem izgi, hiszen azt is tudom, hogy bármikor kiléphetek belőle, a fenyegetések súlya eltűnik, az igazi tétek súlytalanok lesznek, és a vége az lesz, hogy nem veszem komolyan az egészet.

A folyamat sok filmben jelen van.
Megegyezem magammal, hogy holnaptól nem tudok a máról.

Úgy ébredek, hogy elhiszem, hajléktalan lettem. Emlékképeket adtam magamnak, hogy teljes legyen az illúzió.
Most meg lehet tapasztalni mindent.
Kinn vagyok a színpadon, beleélem magam a szerepembe, a körülményekbe.
Nem látom, hogy nem az utca kövén fekszem, hanem egy tákolt díszletben, ha véletlenül nem tudom a szövegem, akkor annak sem vagyok tudatában, és a súgó hangját sem hallom meg sűrűn, pedig ott van tőlem pár centire.
Elhitettem magammal, hogy falak vesznek körül, pedig nincs ott semmi, de azt is elhiszem, hogy tapintom, látom, érzem hideg keménységét, vagy málló malterességét.

Dolgok vannak előttem, amiket nem látok, mert elhittem, hogy nem láthatom, ezért átlátok rajta, mintha sosem lett volna.
Más világ más valósága.

Elhiszem, hogy időtlen idők óta ez a szerepem, pedig az időtlenség ott létezik csak, ahonnan alászálltam.
Szenvedek, érzek, látok, megsajdulok, és megkönnyebbülök.
Elkábulok a lehetőségtől, hogy elkábulhatok, tompítva azokat, amiket tapasztalni jöttem.
Eszem, amit főztem, de nem tudok róla, szidom a szakácsot, pedig direkt nekem csináltam ezt a pudingot.
Átélem mindazt, amit tudósítani akarok, amit le akarok írni, bár ennek a megírási szándéknak pont nem vagyok tudatában.
Nem tudom, hogy tudósító vagyok, nem tudom ki vagyok, csak a hitem hiteti el velem, hogy tisztában vagyok ezzel a kérdéssel.
Első kézből megtapasztalás.

Mikor jön a következő rész?
Mikor szakadok ki a szerepemből?
Mielőtt belemélyedtem a színjátékba, szóltam a rendezőnek.
Aki ismer. Aki tudja, hogy mennyi az a tapasztalat, amit meg lehet írni, egy szuszra.
Látja, mikor kell odajönni hozzám, felrázni a megélés valódi érzésekkel kirakott színpadáról, vissza, a díszletek közé, és elmondani, hogy ez a szerep itt most véget ér.

Lassan magamhoz térek, az átélt szerep minden élménye még erősen visszhangzik bennem, de elönt a megkönnyebbülés, hogy valóban szerep volt.

A következő gondolatom az, hogy ezeket leírjam, bárhová, bármivel.
Az átélt élmények megrázóak, és elfelejtem azt, hogy én tulajdonképpen csak megfigyelő vagyok.
Ki akarom magamból adni, nem érdekel, hányan olvassák, nem érdekel, hogy kiadom magam mindenki szeme elé, a valóságom csupasz pőreségét.
Eddig elkerültem, de most önszántamból állok a nyilvánosság elé, tessék, nézzétek, olvassátok, ez vagyok én, és ezeket éltem meg a szerepemben.
Nincs lámpalázam, pedig mikor még a háttérben figyeltem, meg mertem volna esküdni arra, hogy egy szót sem tudnék szólni, és egyébként is, kit érdekel az egész?

Most engem nem érdekel, hogy kit érdekel.

Mindig lesznek mások, akik ugyanúgy a háttérből figyelnek, elemeznek, rendszereznek, raktároznak.
Viszont én már tudom, hogy az nem elég.
Valami hiányzott.
Ami most már megvan.
Teljes szívemből mesélem el a szerepem vagy szerepeim élményét, buzdítva a figyelőket, akik közé én is tartoztam valaha, hogy legyenek kíváncsiak.
Lépjenek elő, vegyenek fel egy szerepet, és játsszanak úgy, önfeledten, ahogy én is megtettem.

A kettősség jelen van.
Pihennem kell, a szerep kimerített.
Megint visszahúzódom a homályba, már a szerepek, vagy szerepeim tapasztalatával, és megint figyelek.
Mi lehet még új, mi maradt ki az eddigiekből?
Most szenvedtem, de nicsak, ott van egy másik lehetőség.
A felelőtlen boldogságot még nem próbáltam.
Jó lehet, hiszen látom, hogy mások hogyan játsszák, és elvileg már erről is sokat tudok.

Előlépek a félhomályból, az állványról kiválasztom a szerepkönyvet.
Átnézem, jó lesz, pont azok vannak benne, amikre kíváncsi vagyok.
Nem csoda, nekem írtam.

Igazából most nem érdekel, hogy valóban írok, vagy csak azt képzelem?
A mostani valóságom az álom, vagy most álmodom azt a másik valóságot?
Sebaj, bátorság, hiszen nincs mit vesztenem...

Tehát játékra fel!