Írtam mindig.

Na nem úgy, mint a csodagyerekek, hogy minden létező felületre, nagymama kedvenc szalvétagyűjteményét sem kímélve...
Hanem, csak úgy, magamba...
Ide bele.
Papírra szégyelltem leírni, mert ha valaki megtalálja, és beleolvas, ahogy az iskolában, mikor töriórán a Krisztinek dobtam oda sután megfogalmazott szerelmi vallomásom, én, a kis szemüveges, a jó tanuló után a következő, a lánynak, akinek a haja maga volt a búzamező, és nem volt túl szép, de nekem nagyon tetszett, és korakamaszkorom minden tobzódó érzelmét rá vetíttettem ki. Hiszen ő volt a szerelmem.

Ez a papír akkor nem érte el a célját.

Leesett, valami gonosz ármány okán, pont a legerősebb, és legbutább fiú elé, aki annyira elhitte, hogy teljes 10 évével lehet az osztály alfahímje (most testépítő, milyen érdekes fordulata a sorsnak...), és rajtam kívül ezt a baromságot mindenki beszopta.
A lányok is.

Felvette, és a mosolya közben azt üzente: ...na, ezt most sem úszod meg.

Nem mintha annyira megúszós lettem volna akkoriban...

Még ki sem értem az osztályból, már fennhangon olvasta szerelemtől remegő kezeim által odaákombákolt betűimet, és utána harsány röhögéssel nem mondott semmit.
A lány megszégyenülve és szégyenkezve futott ki a folyosóról, hiszen ez nagy szégyen neki. Az osztály csúf kis békája szerelmes belé!
Aznap délután megint nagyon megvertek (nem pont ezért, csak úgy, megszokásból...), mert az alfahím (hahahaha) elrendelte, úgy tízéves módra...
De jól megúsztam, hiszen nem lett kék semmim, a szemüvegem is alig görbült el, és a kabátom zsebe is csak ott szakadt le, ahol anyám a múltkor visszavarrta egy ugyanilyen után. A táskám pedig alig lett sáros.

Ezt manapság elmesélni egy standup komédián nagy nevetést arat, de akkor nem volt kedvem nevetni.

Gyűlöltem mind. A legrosszabbakat kívántam mindegyiknek.

Csak gonosz ármány lökhette el azt a levelet.

Menekültem.
Vissza a könyvtárba, ahol nem voltam csúf kis szemüveges béka, ahol nem találkoztam ezekkel az érzéketlenekkel, és az történt, ahogy én kívántam.
Egy mozdulatomba került, és Freud mondta a maga igazát, vagy feltárult előttem a fizika olyan mélysége, amit ezek a suttyók el sem tudtak volna képzelni.
Elmenekültem más bolygókra, legyőztem minden szörnyet, és megmentettem minden űrbéli királylányt.
Megtanultam, hogyan kell kihozni a fából az igazi, rejtett formáját, hogy hogyan kell megélezni a faragókést.
Mindent megtanultam, elolvastam, hiszen a könyvek a barátaim voltak, meleg volt és nyugalom.
Nem kérdezték, hogy miért akarom kifürkészni rejtett titkaikat, csak adták, mert úgy voltak vele, ha őrájuk valaki kíváncsi, annak oka van, és legyen úgy.

Megszoktam.
A könyvek a barátaim voltak mindig, nem kérdeztek semmit, hogy most miért nyitottál ki, nem kérdezték, hogy mit akarsz tőlem, csak örültek, ha titkaikat előhívtam, és rám bízták, hogy mit értek meg belőle.
Nem voltak féltékenyek a másik könyvre, mert tudták, ha visszatérek, akkor okosabban fogom fürkészni azt, amit máshol nem kaptam meg mégsem.
Megszoktam.

Innen nagyon nehéz visszatalálni az emberek közé.

Ahol hiszti van, ahol ellenvetés, és elutasítás van.
Ahol először azért szeretnek, ami rajtad van, és csak utána azt, akin van... (Ha...)
Ahol harcolnod kell azért, amit úgyis felkínálnak előbb-utóbb.
Ezt is megszoktam.

Most huszonévvel ezek után megint írok.
Először kiírom azt a tárhelyet, amit ennyi ideig lefoglaltam, mint szabad kapacitást, de most már villog a piros, hogy üríteni kell.

Ürítek.
Ide.
Már nem kérek engedélyt senkitől, már nem remeg a kezem, hiszen tétje már nincs, a múltam csak, amiért nem kell szégyenkeznem.

A tárhely lassan kiürül, elfogynak a sérelmek, a bánatok, a fel nem dolgozott érzelmek, hisz kidobom mindet, tessék, vigyétek, okuljatok belőle.

Most lassan más veszi át a helyét.
Megint remeg a kezem írás közben, mert izgulok.

Ismeretlen terepre léptem, a múlt nagy rutinja keveset segít.
Nincs rutin, akkor sem, ha szorít a határidő.
Lassan kilépek a múltból, elfelejtem a jövőm felőli aggódásokat, és megérkezem oda, ahol mindig is lennem kellett volna.

A Jelen.

A múltban is volt jelen, mikor tehetetlen dühvel átkoztam azokat, akik a pillanatnyi szerelmet hosszú évek szenvedésévé változtatták, eszközül használva a megaláztatást, a tehetetlen dühöt, a kitaszítottságot, és az ostobaságot.
Lassan túl vagyok mindezeken.

Megint ártatlan kíváncsisággal rovom a betűket, és elfeledett, tán sosem volt gyermekkorom ártatlan kérdéseivel kérdezgetem, hogy milyen volt?
Jó volt? Éreztél valamit?
Azt érezted, amit én? Ha nem, akkor mit?
Mesélj.
Mesélj arról, hogy mi lehetett volna nekem is, cserébe elmesélem, hogy ebből az egészből mit sikerült kihoznom.
Tanuljunk egymástól, én megéltem annyira a megaláztatást, és el tudom mesélni úgy, hogy ne akarj megalázni senkit.
Értesz engem?
Hallasz engem?
Érzel engem?

Tehát most írok, egyre felszabadultabban, és el fogok érni arra szintre, amikor a jelenemet meg tudom osztani veled.
Akkor örülsz, amikor én, és bánkódsz, ha nekem nem jön össze...

Valahogy így.

A múltamon nagyon kemény bosszút álltam.
Hívtak osztálytársak, és sajnálták, hogy így bántak velem.
Mind a 30 gyerek. Még most is gyerekek.
De nem.
Még nincs itt az ideje.
Előbb kiírom magamból, és utána meg tudok nekik bocsájtani.

Nem mentem el az osztálytalálkozóra.