Tök jó kis vasárnap reggel van.
Hajnal.
Hangulatom megvan, püfölöm a műanyagot, bennem van, mondani nem tudom, így olvassátok. 
Nagyon, nagyon érdekes dolgok tudnak történni akár egy este is, mikor a félig elgondolt, talán esélyes szinten létező tereink akár egy estére is mindenféle fordulatokat vesznek.
Azt ugye tudjuk, hogy az élet alapvetően szép, már attól is, hogy képesek vagyunk tudatosítani.
Másrészt az sors útjai csak a számunkra kifürkészhetetlenek, tudatos szinten, de azért minden úgy történik alapvetően, ahogy történnie kell.
Harmadrészt azt is tudatosítani kell magunkban, hogy az EGO a történéseket módosíthatja, de nagy vonalakban nem befolyásolhatja.
Nincs ebben semmi fatalizmus, ez az Univerzum törvénye.
Ebben a szellemben jönnek itt a többi sorok...
Nagyon nagy önteltségnek kell lenni bárkiben, aki azt gondolja, hogy idejön erre a Föld nevű kiképzőtelepre és majd ő, Ő, meghatározza, hogy mi legyen.
Kis porlétünk keretein belül ez azért megtörténik, vagy nem, de már ezt a szintet elfogadni ebben a formában nem tudom így, de átéltem, átéltük, tehát van tapasztalatunk.
Ennek fényében püfölöm ide nektek, vagy igazából csak magamnak a saját, éntapasztalati meglátásaimat.
Nem lesz ebben sem semmi varázslat, meg mágia, meg guruság, ha valaki pár sorommal együttrezeg.
Mert megélte, én is megéltem, de én meg leírom, te meg nem.
Tehát egyek vagyunk, csak most nekem a legnagyobb a pofám. 
A tervezésről volt pár gondolatom.
Ami igazából egy bizonyos szint felett nincs is.
Terveztem egy estét, először úgy alakult, hogy nem jön össze, de aztán mégis, a terv egy része megvalósult.
Kicsit kevesebb lett, de jó volt, a végét sem így képzeltem el, de az a vonal bezárta magát, de azonnal nyílt egy másik.
Ahogy nálatok is.
Ahogy hirtelen, a terveid alapján ott vagy egy helyen, de a terv megszűnik, akkor a helyhez azonnal társul egy másik szitu.
Ma este megtapasztaltam sok mindent pluszba, csak azért, mert nem követtem a terveimet.
Beszélgetések.
Sok.
Elég sok emberrel.
Nem tudom, nem tudhatom, hány olvasómban tudatosul az a tény, hogy ha valakivel beszédbe elegyedsz, akkor onnantól révész leszel.
Bárki, akivel kapcsolatba kerülsz, útitársad lesz, arra kis időre (vagy tovább is), vele élsz, felveszed a rezgéseit, kapsz egy kicsit az életéből.
Vagy mosoly, vagy akár egy teljes lelki kiöntés tóle.
Onnantól révész vagy.
Segítesz neki, kommentálod, már befolyásolod az életét, és a mondataid benne is megmaradnak, ahogy az övéi is benned.
Révész vagy, átviszed valahová ahova kéri, vagy csak szándékolja.
A megérkezés közös.
Mert az utasaid nem múlnak el nyomtalanul benned, pont annyit kapsz, amennyit adsz.
De az sincs kizárva, hogy te vagy az utas.
Mert nem tudhatod.
Soha nem tudhatod, hogy te vagy a vezető, vagy épp a másik a vezetőd.
Soha nem tudhatod, hogy honnan kapod akár azt az egy gondolatot, ami segít téged.
Az is lehet, hogy nem is neked mondták, csak hallottad.
Azt sem tudhatod, hogy a te szavaid egy véletlen hallgatóságban mit tesz.
Nem is kell vele foglakoznod.
Nem is kell túllihegni.
Csak légy önmagad, ahogy eddig, de tudatosuljon bened, hogy bármit teszel, mondasz, annak folyományai, következményei vannak, vagy lesznek.
Ne fogd vissza magad.
Ha nevetned kell, akkor nevess, a sírnod kell, akkor sírj.
Ezekre neked van szükséged, ne légy a körülmények áldozata.
(de azért nem leszünk bunkók ezzel, nem élünk vissza vele, ahogy eddig sem. )
)Kezd nekem nem furcsa lenni, hogy írok, de már nem a fájdalomból.
Mert az a legkönnyebb.
Mert ami mar, feszít, annak ki kell jönnie, akár bármi áron is, mert ha nem, akkor bennem marad, felemészt, az indulat tüze belülről éget el, egészen addig, míg már meg nem ég a külső burok is.
Fájdalomból írni a legkönnyebb, ha van elég olvasottságod, ha zsigerből megvannak a ritmusok, a stilisztika, a súlypontok, meg a szinoníma szótár sem ismeretlen (nem guglizva), akkor fájdalomból olyat lehet írni...
Mint egy cunami.
Mint egy földrengés.
Mint bármi, ami pusztít, de okosabb verziókban ott van a feloldás, a kieresztés, a megbocsájtás, a lecsengetés..
De azért az a pusztításból indult, fájdalomból, veszteségből, bármiből.
Okosan el lehet rejteni, de azért a mag, az azért ott van.
A jóról nincs mit írni.
Értelmesen sokat nem, hacsak nem szerelmes a dolog, de ha ami van az jó, arról csak annyit lehet írni, hogy jó.
Király, elvagyunk, nekünk most jó, de ömlengések nélkül hitelesen elég kevés az a keret, amiben leírom, hogy most jó nekem.
Hát, szerintem a kettő közé fogok írni.
Vannak dolgaim, vannak jók, amit egy biccentéssel nyugtázhatok, meg vannak fájdalmak, amikről már nem akarok írni, mert jobb attól már nem lesz, a sebeimet tépegetem néha, de inkább hagyom begyógyulni.
Nektek is, mindenkinek.
Több sem akarok lenni ezáltal, mert nem ez a cél.
Ha senki sem olvassa úgy is jó, csak megmaradjon.
Leteszem, mint egy bagyut, valahová, kiadtam magamból, nem cipelem, nem foglakozom vele, elengedem.
Ha kell, kibontom a batyum, emlékezem.
Tisztára, az írás sokszor olyan, mint egy tárhely, valahol a saját felhőmben.
Az írás a lementett gondolatok aktuális állapota.
A tapasztalásról akarok mostantól írni.
Kicsit tapasztalatlan vagyok ezen a téren.
A legnehezebb út.
Mert nagyon nem könnyű.
Elkezdeni sem, folytani sem, befejezni sem.
Odafigyelni, hogy ne menjen túl a fájdalom, az örömnek méltó teret adni, hát... szűkek a határok.
De azért megpróbálom.
Kettőt hátralépni, úgy nézni mindent, a maga teljességében, ezt megnézni, meglátni, objektív módon, de nem érzelemmentesen tolmácsolni nektek, akik olvassátok, hogy mégis be tudjatok ülni abba székembe, ahonnan éppen figyelek...
Hogy érezzetek, hogy lássátok, tapintsátok, halljátok, szagoljátok, éljetek benne, úgy, mint én, akkor, nos, ez a legnehezebb pálya.
Belevágok, vesztenivalóm nincs.
Soha nem leszek egy Vass Albert, vagy Móricz Zsigmond, de ők akkor voltak, én meg most vagyok itt.
Ahogy sokan mások, most itt.
Az ő szemükkel
De én úgy szeretnék írni, hogy lássatok az én szememmel.
Miért?
Írói egoizmus, a helyzet megosztásának a kényszere, vagy bármi más indok lehet, de igazából nem ez számít.
Igazából úgy szeretnék írni, hogy fájjon nektek is, nevessetek velem együtt, de a fájdalmaimba ne szakadjatok bele, mint én, és a jót ne intézzétek el egy legyintéssel, mert megszoktuk
.
Valami ilyesmi.
