Leírhatnám ezer szóval, hogy milyen a tenger hangja, milyen az íze, hogy milyen színek játszanak rajta napnyugta után.

Leírhatnám, de ha egy képet rakok helyette, az már azt az ezer szót okafogyottá tenné; és el tudom magam képzelni a tenger mellett, de a hangját, az érintését még mindig csak a fantáziám alkotja meg.

A kép mellé rakok egy hangfelvételt; már közelebb vagyunk a valósághoz. Jó minőségű a felvétel, szemem becsukva már oda tudom magam képzelni a tenger mellé, és a fantáziámmal kiegészítve a hiányzó dolgokat, akár azt is gondolhatnám, hogy ez az.

Valaki odarak üvegben tengervizet; már megvan az illata is, az íze, az érintése, így teljesebb az élmény.

A saját fantáziámban már akár lehettem is volna a tenger mellett, hiszen szinte minden érzékem megkapta a magáét.

Elvileg tudom, milyen a tenger.

Még sosem voltam a tengernél.

De azt innen mélyről (ahol a fontos dolgok laknak) már most tudom, hogy ha eljutok ODA, akkor az egész színjáték, a kellékek, a szavak, mind úgy fognak belőlem kitörlődni, mintha sosem lettek volna.

Mert ott leszek, ahová vágytam, és örömkönnyeim sóssága elvegyül a hatalmas víztenger sósságával.

Én leszek a tenger, és a tenger lesz én.

Vágyom a tengert.