Hajnal 3 van.

Mindenki elment aludni, csak az én órám van picit elcsúszva.
Nekem most kezdődik az élet, bagoly vagyok, az éjszaka hangjaival karöltve tudok alkotni, kiadni magamból mindazt, amit cipelek.
Kirakom ide, vigyétek, vegyétek, kiírtam, az enyém volt, de most megszabadultam tőle (hahahahha, azt csak hiszed, komám!), olvassátok, okuljatok a dolgaimból.
De a valódi cél nem ez.

Vannak gondolataim, meg álmaim, és azt gondolom, ha ezt megosztom valakivel (ti. veletek, mint olvasóval), akkor valamilyen kérdés vagy folyamat végére teszek pontot.

A Pont.
A Pont egy nagyon érdekes dolog. Ott van a mondat végén, és ha látjuk, akkor tudjuk, hogy egy mondatnak vége van, de nem feltétlenül a gondolatnak.
Levegőt, azt vehetünk, mert pont ott van egy pont, és akik úgy olvasnak, hogy még a szájukat is csücsörítik hozzá... azoknak megváltás a pont.
Végre vehetnek levegőt, és egy pillanatra lehetnek önmaguk. Mert vesznek levegőt. Közben fel sem fogják azt  amit olvastak, az életük árán.
Utána ugyanolyan csücsörítéssel vetik magukat a következő mondatba, mintha az életük múlna rajta, mert kíváncsiak arra, ami jönni fog.

Van egy rossz hírem.
Nem nekik írok.
Nem azoknak írok, akik mondatról mondatra élnek, és a fő program az agyukban már az, hogy hol lesz a mondat vége.
Akik az összetett mondatoknál meghalnak, feladják.
Egy dolog munkálkodik bennük: Kibírni levegővel a mondat végét.
Már nem számítanak a szavak, nem számít a mondatok között megbújó mondanivaló, a mondat közepétől már csak azt nézik magukban,
kicsi énjükben, lesz-e még levegő a végéig. Az életösztön felülírja a felfogás képességét.
Nyomorult állapot.
Kiszolgáltatott, megadó, minden kontrollt feladó, mimóza élet.

Még egyszer mondom, nem nektek írok, csücsörítő emberek.

Azoknak írok, akik nem a levegővel vannak elfoglalva.
Akik olyanok, mint én.
Például amikor az első feliratos filmet láttam a VHS korszakban, és nem tudtam, nem emlékeztem, hogy nem feliratos. Az volt.
Nem, angolul sem tudok.
A kép, és a felirat ilyenkor összeég nálam.
Megvan a szereplők hangja, olvasod hozzá a szöveget, és az egészből kijön egy olyan szinkron, amit a a későbbi szinkronizált változatok nézése közben nem úgy értesz már. Mert az már nem az.

Mindenki elment aludni, a kék arckönyvbe nyomom fel a friss dolgaimat, és közben lesem, hogy hányan reagálnak rá.

Ember! Hajnali 3 van!
Mindenki alszik, neked is kéne..., egy óra múlva ébresztő, mehetsz dolgozni, tedd össze a két kezed, van hová...

Igazából nem tudom, hogy mit gondoljak. Az írásom most kusza, mint a gondolataim, mint a viharos szél elülő utófújásaitól még megmozduló gyönge faágak.
Mozognak, mert az előbb még volt szél, volt lendület, volt energia, de már nincs, a télről megmaradt falevelek céltalanul hullanak le a semmibe, a tavaszi föld semmijébe, hiszen nekik onnan már nincs tovább.
A gondolataim az ágak, az írásaim a falevelek.
Nem biztos, hogy jó időben esnek le, hiszen már tavasz van, és mégis őszi faleveleket pöckölök le tavaszi széltől ringatott faágaimról...

Koncentrálnom kéne (hátulról, valahonnan jön az ukáz, mert milyen írás lesz ez), de most valahogy nem érdekel.

Hogyan lehet megírni a semmit, a gondolat leérkező falevelét, az örökkévalóságba ágyazott bizonyosságot, hogy ez a levél már nem megy vissza?
Lehullott.
Akár az írás.

Ezt most leírom, lesz valamilyen vége (magam sem tudom még), de leérkezik, elszakad tőlem.
Innentől már nem lesz az enyém. Tudom, hogy rohadt sok elütésem van benne, mert már 3 pohár bort is megittam, de mikor átnézem, már nem az én gyermekem, nem úgy tekintek rá.
Egy írásra tekintek, egy falevélre, és míg javítom, amíg megy a korrektúra, meg a hülyeségek javítása, és amikor azt gondolom, hogy ez így kész, és mehet a mások szeme elé, abban a pillanatban a levél leér a földre, mozgásában megpihen, egyeseknek örökre.

Leér mind.
Akár a gondolat.
A levél az enyészeté lesz, a gondolat falevele vajon hogyan él tovább?
Ugyanúgy.
Ahogy a levelet megemészti az idő, és a lebomlás, úgy minden jelenleg műanyagba vert szavamat is eléri az enyészet.

De vannak kivételezett levelek, akiket még mindenféle utcaseprők zargatnak, elodázva az enyészetet, és átmeneti repülést, és az újra lehullás örömét élik át a gondolatlevelek.

Őket nagy százalékban gyerekek veszik fel, vagy a most idősek, akik látják a levél szépségét lehullás után is, felveszik, hazaviszik, és elteszik emlékbe.
Otthon vastag könyvek közé teszik, mert a papír megszárítja, kivonja belőle a nedvességet, mint a gondolatokból a csapongást.
Csak a lényeg marad, az erezet, a struktúra, a minta... a lényeg...
Néha előveszik, rácsodálkoznak, hogy milyen szép, mennyire egyértelműen és intelligensen bonyolult, a hardcore gyűjtők még azt is tudják, emlékeznek rá, hogy melyiket honnan, és hol szedték öszze, hogyan került a gyűjteményükbe.

Az emberek ezt hívják könyvtárnak.

Hajnali fél négy van, nincs kedvem lefeküdni, pedig nem ártana, de még írhatnékom van.
Most nem püfölöm, mint a fórumban szokásom, csak céltudatosan nyomkodom, két ujjal, ahogy mindig is.
Nincs határidő, az elgépelésekkel sem foglakozom (hiszen kijavítom nemsokára, mint lektor, szenvtelenül), de most még az enyém.
Teszem bele a gondolatom folyamait.
Hiszen ez most egy felületes meditáció, betűkbe falevelezve, és nem lehet tudni, ki fogja elrakni magának.
Talán nem is ez a cél.

Most kicsit megálltam.
Érdekel valakit, amit leírok?
Lesz aki gondolataim falevelét puha papírok közé fektetve kiszárítja, és évek múlva előszedi, élvezve az elrakott levelem erezetét?
Lesz, aki még emlékszik arra is, hogy hogyan, és kinek szedte össze?
Lesz, aki azt is tudja, miért pont ezt a levelet vette fel a többi közül?

Lesz olyan, aki azt látja meg benne, hogy a létrejöttének a célja csak maga létezés?

Számít is ez nekem?
Valahol igen, különben nem fogalmaznám meg a következő kérdésem.
Vajon gondolatfám most lágyan ringó ágairól melyik lehulló levelem fog elutazni a jövőbe?

Megint megálltam, visszaolvastam.
Kackac, közelében sem vagyok annak, ahol elkezdtem.
Valahogy mindig elmegyek, más irányba.
Sosem azt írom le, amiért elkezdtem gépelni.

Egy haladó pszichomókus már mondaná a tüneteket, ilyen agyműködés, és dekoncentráció...
Álljunk meg!

Azt ígértem mindenkinek, hogy a gondolataimat írom le, azok most itt vannak.

Hahahaha, érdekes agyilag úgy több síkon élni, hogy közben határozottan tudod, hogy nem vagy skizofrén.
Már maga a gondolat is érdekes, de két böte ujjam a billentyűn hogy tudná lekövetni a gondolataimat, miközben azoknak csak a pillanatnyi múltját próbálom megfogni pár betűben, és közel sem vagyok ahhoz az irgalmatlan gondolatmennyiséghez, ami ilyenkor átszáguld bennem...

Ha még olvasod, ismerős lehet neked is.
Elgondolkodtál már a gondolataidon?

Hajnal 4 van, szól az ébresztő.
Újabb nap jön.

Vajon fácskámról ma mennyi levél hull le majd?