A csend körbematat a lakás zugaiban, majd odaérve hozzám, puhán elterül a földön.
Olvasok.
A sarokban álló olvasólámpa fényénél, hátam kényelmesen odavetve a támlának.
Falom a történetet, magával ragadó, elveszem benne teljesen.
A szereplők lassan kibújnak a lapok közül, új életre kelnek.
Rámásznak a könyvet tartó kezeimre, amik már nem könyvet tartó kezek, hanem háttér a történethez.
Egyszerre nézem őket kívülről, mint valami szellem, és belülről, mert látom a lelkük egy egy részét is.

Olvasok, és jó.

Nem érdekel nagyon, hogy lassan leég a tűz a kályhában, hisz alig ér el a tudatom széléig.
Nem izgat az sem, hogy mennyi idő van, az időszámítás felborul, az idő itt szinte úgy múlik, mint ott, a lapok között.
Pedig kezdek éhes is lenni, és lenne még dolgom ma.
Gyorsan előrelapozok, nem beleolvasva, csak keresve egy nagyobb fejezet végét, és elhatározom, hogy ott leteszem kicsit, mintegy kifújva magam.
Ez az!
Megvan a fejezet vége, majdnem 10 lap még, tök jó.
Így, hogy látom a rész végét, kicsit visszafogok a falánkságon, a mohó lendületen, amibe belehajszolt a történet, és megint olvasási világrekordot döntök.
(Ezen a gondolaton elmosolyodok magamban, de egy fél pillanat múlva már ez a mosoly is tovaszáll.)
Lassabban olvasok, ízlelgetve minden szót, mintha nem olvashatnám mindet megint el.
Óvatosan bánok az idővel, mint amikor tudom, hogy vége a randinak nemsokára, de addig teljesen fel akarok töltődni a másikkal.

Fejezet vége.
Becsukom, könyvjelzőt neki.

Mint aki kábulatból ébred (végülis...), szétnézek, eszmélek.
Már ennyi az idő? Gyorsan szaladás vécére, nekiesni a maradék dolognak, csinálni hamar, hogy folytathassam ott, ahol abbahagytam, miközben az eddig betűkben átélt múlt részeit ízlelgetem, elemezgetem.

A fejezetek közben valahogy így telik, de vannak könyvek, amiket le lehet, és bizony le is kell tenni.
Hiszen minden fejezetük felér egy külön könyvvel, és hiába élvezhető, ha tömény a téma, gyakorlatilag "lényegkoncentrátum".
A koncentrátum sem jó eredeti formájában, élvezhetetlen, és nincsenek benne árnyalatok.
A tudás koncentrátumát ugyan úgy fel kell hígítani gondolatokkal, megértéssel, idővel ,mint az egyéb fajtát vízzel.
Tovább is tart, nem lesz pazarlás. :)

Szeretek a szabadban olvasni.

Párszor megtörtént, hogy miközben vitettem magam a történet árjával, belefeledkezve a főhősbe éppen, meghökkentő dolog történt.
Az író megöli a szereplőt. Csak úgy, minden dráma nélkül.
Nem hiszem el, hát az előbb még semmi nem volt. Párszor visszalapozok, hátha volt valami utalás, de semmi.
Kinyírta.
A tragédia mellbevágó, a folyamat megakad.
Felnézek a könyvből hitetlenkedve, és már formálja a kérdést a többiek felé a szám...
Nem tudják. Észre sem vették. Sőt, rólam sem vesznek tudomást, rólam, aki most volt tanúja egy gyilkosságnak.
Emberek, itt valami történt!
A következő pillanatban elszégyelled magad, jó esetben el is vigyorodsz.
Kineveted magad, és megkönnyebbülsz, hiszen ez csak egy történet, senkinek semmi baja, de belül egy részed még mindig tanácstalanul nézelődik, hiszen oda a főhős, mi lesz így a történettel, a könyv felénél sem tartunk...

A könyvek a kor virtuális valóságai voltak, manapság van helyettük más.
De akkor a főhőst, a környezetet, gyakorlatilag mindent úgy képzeltem el, ahogy nekem tetszett.
Most, hogy közölni tudják veled a saját valóságukat ezek a virtuális világok, mindent meg kell mutatniuk, hiszen a megmutatás a létezésük lényege.
Ott már nem tetszik minden, hiszen más emberek tetszéstermékeinek vagyok a szemlélője, és hiába nem passzol az ízlésemmel, akkor is ez van, ezt kell szeretni.

Kell?
Nem feltétlenül.
Ahogy megtehetjük azt, hogy olyan zenét hallgatunk, amilyen tetszik, megtehetjük azt is, hogy saját virtuális dolgainkat magunk hozzuk létre.
Lustaságból a máséból táplálkozni... hiszen az vagy, amit elfogyasztasz.
Tehát már nem "te", hanem "ő" leszel.
Erre oda kellene figyelni.

Hogy mennyire van szükség a virtuális világra... nos, arról majd máskor.