Levésődések, avagy hová írjam?

Levésődések, avagy hová írjam?

Az Egó, ha csalódott szerelmes

2017. április 28. - Sanzistift

Az egó alapvetően ostoba.
Az enyém különösen, hiszen jó hízottat kaptam az osztásnál.

Az egó arra van, hogy segítse a megtapasztalásainkat.
Az egó nagyon idevalósi, földi dolog.
Tudom, tudtam, fogom is tudni.
Mégis, vannak olyan pillanatok, amikor az ember átadja neki az irányítást.

Olyan szépen kezdődött, az egóm szerint, hiszen lelkem kirakott darabjai megtaláltak téged.
A tudatos szint szólt időben, vigyázz pajti, nem passzol minden paraméter, hiszen messze van tőled.
Az egóm viszont olyan lendülettel sodorta le ezt az érvet, mit éhes kiskutya az üres ételestálat, hiszen éhes, és szerelem van kilátásban. Megtöltheti vele üres szívbendőcskéjét.
És azzal az opportunista hozzáállással, amivel egy eb rendelkezik, boldog csaholással elkezdett futni a vélt boldogság után.

Az egó gyorsan számbavett mindent, minden lehetőséget, őszerinte. Kimaradt 1-2 dolog, de nagyvonalúan söpörte félre, hiszen erős, jól megtermett, ámde ostoba.
(Az ostobákkal az a nagy baj, illetve tulajdonságuk, hogy nem veszik észre, hogy ostobák.)

Madarat lehetett fogatni velem, hiszen találkozhatom Vele.
Hetek óta nevelgetem kicsi szerelmem növénykéjét, aminek a magját az illúzióföldbe ültettem, és nem törődve azzal, hogy a növényke gyökerei a semmibe kapaszkodnak, érzelmeim vizével nevelgettem szépen, ügyesen.
Elmondtam neki, milyen gyönyörű növénykém van, milyen alaposan gondozom.
Nem szólt, hogy nézzek le a gyökerek alá, azt gondolta, tán van annyi eszem (mert egyébként nem vagyok hülye), hogy látom mit csinálok.
Megbántani sem akart, hiszen tetszett neki a gondosságom, alaposságom, de nem hívta fel a figyelmem, hogy a száguldó autóm pár napja már mélyen a ködben jár, felkapcsolt reflektorral, ami így nagy fényességet okoz, de vakít is, tehát ideje lenne lassítani, tompítottra váltani..., talán azt is észreveszem, ha kanyarodik az út.

Alapjában véve szép nap volt, csodaórák, boldogságpercek, jó beszélgetés.
A vége felé elkezdtük megvizsgálni a növényemet.
Kitépte, kitéptem, hiszen kiderült, annyit sem tud élni, hogy tisztességgel elsorvadjon.

Iszonyú vihar volt a lelkemben, de szívemben harag nem volt, hiszen nem ő a hibás, hogy létrehoztam kis növénykémet.
A teraszról még intett nekem, de akkor már kezdett eluralkodni a tompa döbbenet bennem, nyoma sem volt a könnyed mosolynak, amivel kiléptem az ajtón, csak rámszállt a hitetlenség, mint mikor a katonát lövés éri, és nem hiszi el, hogy őt találták el, és arcán értetlen kifejezéssel hull a porba.


- Miért nem szóltál, hogy ez a növény halálra van ítélve?
- Miért nem ébresztettél fel?
- Miért kíméltél, hiszen már tudhattál rólam annyit, hogy ez nagyobb fájdalom?
- Miért nem szóltál, hogy rossz növényt nevelgetek?
Hiszen ha még kicsi, könnyebb kitépni akár a magam kezével is, kevesebb a gyökere, jobban elbírok vele, segítened sem kellett volna...
- Miért...?

 

Az egó csendben ült. Figyelte a Tudatot, hogyan vezet, milyen érzéketlen, és mennyire figyel a forgalomra, hiszen tudja, hogy most egy relatíve bolondot kell hazafuvaroznia, aki most próbál kimászni abból a gödörből, amit ásott magának.
Már nem nyavajgott, nem harcolt, elfáradt. Hallgatta a Tudat precíz monológját, hogy erre kellett volna figyelni, meg arra, és mit gondoltál, majd a karjaidba omlik?
Elfogadás, beletörődés.

A Tudat megsajnálta volna az egót, ha lettek volna érzései, de nem azért adta át a volánt az egónak. Hanem kísérletképpen. Legyen mit elemezni, mit reagál az egó, konkrétan ez, egy ilyen csapás után, azon melegében.

Autóztak ketten a kihalt utakon, a hó lassan szállingózott. Az ego lassan jobban lett, kezdett megjönni a kedve, hiszen vezetni mindig szeretett, és most kapott egy kis lehetőséget. Szépen elkezdte ívre tenni az autót, élvezni egy kicsit a veszélyt a csúszós út miatt, de volt annyi esze, hogy hallgatta a háttérből a tudat tanácsait, hogy mennyi gáz, most kis fék, itt bennetartod, ne húzd meg jobban, mert kitör...

Azt nem mondhatnánk, hogy elfelejtett mindent, hiszen a fájdalom még ott sajog majd benne sokáig, és a tanulság görcsei fogják talán figyelmeztetni, ha legközelebb az önámítás csapdájába készül belelépni...

Ó, boldog tízpercek, milyen gyorsan elrepülnek!

Hazaértem.
Üres a lakás, és hideg.
A kutya kijön köszönni, de már húzza is vissza a seggét az ólba.
Viszek be fát, begyújtok, és miközben nézem az éledő tüzet, a melegadót, azon jár az agyam, hogy kialszom majd ezt is.
Muszáj, hiszen ha nem így tennék, a csalódás tüskéi szanaszét szurkálnák sebzett szívem, és ott véreznék el egy szebb jövő küszöbén, ami talán holnap mégis bekopogtat hozzám.

Holnap még nem állok neki keresni senkit.
Pihenni kell, gyógyulni, idén biztosan.
Hosszú évek óta az első karácsonyom lesz, amit tényleg egyedül élek meg, megint.

Gondolatok

Hajnal 3 van.

Mindenki elment aludni, csak az én órám van picit elcsúszva.
Nekem most kezdődik az élet, bagoly vagyok, az éjszaka hangjaival karöltve tudok alkotni, kiadni magamból mindazt, amit cipelek.
Kirakom ide, vigyétek, vegyétek, kiírtam, az enyém volt, de most megszabadultam tőle (hahahahha, azt csak hiszed, komám!), olvassátok, okuljatok a dolgaimból.
De a valódi cél nem ez.

Vannak gondolataim, meg álmaim, és azt gondolom, ha ezt megosztom valakivel (ti. veletek, mint olvasóval), akkor valamilyen kérdés vagy folyamat végére teszek pontot.

A Pont.
A Pont egy nagyon érdekes dolog. Ott van a mondat végén, és ha látjuk, akkor tudjuk, hogy egy mondatnak vége van, de nem feltétlenül a gondolatnak.
Levegőt, azt vehetünk, mert pont ott van egy pont, és akik úgy olvasnak, hogy még a szájukat is csücsörítik hozzá... azoknak megváltás a pont.
Végre vehetnek levegőt, és egy pillanatra lehetnek önmaguk. Mert vesznek levegőt. Közben fel sem fogják azt  amit olvastak, az életük árán.
Utána ugyanolyan csücsörítéssel vetik magukat a következő mondatba, mintha az életük múlna rajta, mert kíváncsiak arra, ami jönni fog.

Van egy rossz hírem.
Nem nekik írok.
Nem azoknak írok, akik mondatról mondatra élnek, és a fő program az agyukban már az, hogy hol lesz a mondat vége.
Akik az összetett mondatoknál meghalnak, feladják.
Egy dolog munkálkodik bennük: Kibírni levegővel a mondat végét.
Már nem számítanak a szavak, nem számít a mondatok között megbújó mondanivaló, a mondat közepétől már csak azt nézik magukban,
kicsi énjükben, lesz-e még levegő a végéig. Az életösztön felülírja a felfogás képességét.
Nyomorult állapot.
Kiszolgáltatott, megadó, minden kontrollt feladó, mimóza élet.

Még egyszer mondom, nem nektek írok, csücsörítő emberek.

Azoknak írok, akik nem a levegővel vannak elfoglalva.
Akik olyanok, mint én.
Például amikor az első feliratos filmet láttam a VHS korszakban, és nem tudtam, nem emlékeztem, hogy nem feliratos. Az volt.
Nem, angolul sem tudok.
A kép, és a felirat ilyenkor összeég nálam.
Megvan a szereplők hangja, olvasod hozzá a szöveget, és az egészből kijön egy olyan szinkron, amit a a későbbi szinkronizált változatok nézése közben nem úgy értesz már. Mert az már nem az.

Mindenki elment aludni, a kék arckönyvbe nyomom fel a friss dolgaimat, és közben lesem, hogy hányan reagálnak rá.


Ember! Hajnali 3 van!
Mindenki alszik, neked is kéne..., egy óra múlva ébresztő, mehetsz dolgozni, tedd össze a két kezed, van hová...

Igazából nem tudom, hogy mit gondoljak. Az írásom most kusza, mint a gondolataim, mint a viharos szél elülő utófújásaitól még megmozduló gyönge faágak.
Mozognak, mert az előbb még volt szél, volt lendület, volt energia, de már nincs, a télről megmaradt falevelek céltalanul hullanak le a semmibe, a tavaszi föld semmijébe, hiszen nekik onnan már nincs tovább.
A gondolataim az ágak, az írásaim a falevelek.
Nem biztos, hogy jó időben esnek le, hiszen már tavasz van, és mégis őszi faleveleket pöckölök le tavaszi széltől ringatott faágaimról...

Koncentrálnom kéne (hátulról, valahonnan jön az ukáz, mert milyen írás lesz ez), de most valahogy nem érdekel.

Hogyan lehet megírni a semmit, a gondolat leérkező falevelét, az örökkévalóságba ágyazott bizonyosságot, hogy ez a levél már nem megy vissza?
Lehullott.
Akár az írás.

Ezt most leírom, lesz valamilyen vége (magam sem tudom még), de leérkezik, elszakad tőlem.
Innentől már nem lesz az enyém. Tudom, hogy rohadt sok elütésem van benne, mert már 3 pohár bort is megittam, de mikor átnézem, már nem az én gyermekem, nem úgy tekintek rá.
Egy írásra tekintek, egy falevélre, és míg javítom, amíg megy a korrektúra, meg a hülyeségek javítása, és amikor azt gondolom, hogy ez így kész, és mehet a mások szeme elé, abban a pillanatban a levél leér a földre, mozgásában megpihen, egyeseknek örökre.


Leér mind.
Akár a gondolat.
A levél az enyészeté lesz, a gondolat falevele vajon hogyan él tovább?
Ugyanúgy.
Ahogy a levelet megemészti az idő, és a lebomlás, úgy minden jelenleg műanyagba vert szavamat is eléri az enyészet.

De vannak kivételezett levelek, akiket még mindenféle utcaseprők zargatnak, elodázva az enyészetet, és átmeneti repülést, és az újra lehullás örömét élik át a gondolatlevelek.


Őket nagy százalékban gyerekek veszik fel, vagy a most idősek, akik látják a levél szépségét lehullás után is, felveszik, hazaviszik, és elteszik emlékbe.
Otthon vastag könyvek közé teszik, mert a papír megszárítja, kivonja belőle a nedvességet, mint a gondolatokból a csapongást.
Csak a lényeg marad, az erezet, a struktúra, a minta... a lényeg...
Néha előveszik, rácsodálkoznak, hogy milyen szép, mennyire egyértelműen és intelligensen bonyolult, a hardcore gyűjtők még azt is tudják, emlékeznek rá, hogy melyiket honnan, és hol szedték öszze, hogyan került a gyűjteményükbe.


Az emberek ezt hívják könyvtárnak.

Hajnali fél négy van, nincs kedvem lefeküdni, pedig nem ártana, de még írhatnékom van.
Most nem püfölöm, mint a fórumban szokásom, csak céltudatosan nyomkodom, két ujjal, ahogy mindig is.
Nincs határidő, az elgépelésekkel sem foglakozom (hiszen kijavítom nemsokára, mint lektor, szenvtelenül), de most még az enyém.
Teszem bele a gondolatom folyamait.
Hiszen ez most egy felületes meditáció, betűkbe falevelezve, és nem lehet tudni, ki fogja elrakni magának.
Talán nem is ez a cél.

Most kicsit megálltam.
Érdekel valakit, amit leírok?
Lesz aki gondolataim falevelét puha papírok közé fektetve kiszárítja, és évek múlva előszedi, élvezve az elrakott levelem erezetét?
Lesz, aki még emlékszik arra is, hogy hogyan, és kinek szedte össze?
Lesz, aki azt is tudja, miért pont ezt a levelet vette fel a többi közül?

Lesz olyan, aki azt látja meg benne, hogy a létrejöttének a célja csak maga létezés?


Számít is ez nekem?
Valahol igen, különben nem fogalmaznám meg a következő kérdésem.
Vajon gondolatfám most lágyan ringó ágairól melyik lehulló levelem fog elutazni a jövőbe?


Megint megálltam, visszaolvastam.
Kackac, közelében sem vagyok annak, ahol elkezdtem.
Valahogy mindig elmegyek, más irányba.
Sosem azt írom le, amiért elkezdtem gépelni.

Egy haladó pszichomókus már mondaná a tüneteket, ilyen agyműködés, és dekoncentráció...
Álljunk meg!

Azt ígértem mindenkinek, hogy a gondolataimat írom le, azok most itt vannak.

Hahahaha, érdekes agyilag úgy több síkon élni, hogy közben határozottan tudod, hogy nem vagy skizofrén.
Már maga a gondolat is érdekes, de két böte ujjam a billentyűn hogy tudná lekövetni a gondolataimat, miközben azoknak csak a pillanatnyi múltját próbálom megfogni pár betűben, és közel sem vagyok ahhoz az irgalmatlan gondolatmennyiséghez, ami ilyenkor átszáguld bennem...

Ha még olvasod, ismerős lehet neked is.
Elgondolkodtál már a gondolataidon?

Hajnal 4 van, szól az ébresztő.
Újabb nap jön.

Vajon fácskámról ma mennyi levél hull le majd?

Fórumos beböffentéseim, csak stilisztikai korrektúrával, ez volt, ezt kell szeretni

"Megrázva zörög, ami a felépítésből adódóan valami fejprobléma lehet."

Kihúzgáltam, és "eldünnyögtem félhangosan egy irgumburgumot".

A fent említett jelző meg sem közelíti akkori lelkiállapotomat.
Igazából a fenti "irgumburgum" elhangzása után az egyik guppim a szívéhez kapott, és elmerült, két csiga háza megrepedt.
Az alattam lévő óvodában (óvoda felett lakok), minden gyereket hazavittek 2 percen belül, a környéket öt kilométeres körzetben lezárták, és kijárási tilalmat rendeltek el.
Nem értem, magyarul káromkodtam, de az ablak csukva volt...


"Pedig nevetni már tudok rajta, igaz, egyenlőre a nevetésem jobban hasonlít egy halálra sebzett kacagó hiéna utolsó hörgéseihez, és a jobb szemem alsó széle is rángatódzik, ha eszembe jut a dolog (egész nap), de szerintem már jobban vagyok..." 

Azt mondják, a humor sok mindenben segítség.
A morbid humor is humor...

Hát, haver, ha a biciklitől fáj a térded, akkor te nem is vagy mikimanó.

Az a te legnagyobb problémád, idézem:" Meg kell mutatnom nekem is hogy vagyok valaki"
Ha így gondolkodsz, akkor nagyon rossz úton jársz.
Az emberek többségét pont nem érdekli, hogy te mit akarsz mutatni, mert ez nem így működik.

Ezt nem lehet tanulni.
A nagy szitu az, hogy mindenki annak látszik, ami, és ezt nem lehet elkummantani, meg elmismásolni, meg elkamuzni, meg elarcozni.
Az ilyen "megmutatom, hogy ki akarok lenni, közben meg nem vagyok" dolgok általában 2-3 percen belül kiderülnek.
Ha te annak mutatod magad, aki nem vagy, 2-3 perc után az leszel a mások szemében, aki "hazudozik, meg be akar csapni mindenkit", ami szerintem nagyon messze áll az ideálistól. Utána mit fogsz csinálni? Mire fogod felépíteni a rólad kialakult képet? Amit az előbb megcsináltál??

Ha te egy paraszt vagy, aki felkapaszkodott a paszujra, akkor azt mutasd, különben becsületed, hiteled annál az embernél azonnal odavan.

Nem kell megmutatnod senkinek, hogy te milyen magasra akarsz felmászni a paszujra, miközben a helyed ott van a porban.
Aki valóban fenn van, az nem mutogat, hanem érezni, tudni róla, hogy más, és valóban feljebb van.
Te meg nem elismerést fogsz kapni, csak népszerűséget az ostobáktól, mert nyilvánosan csinálsz magadból bohócot, magamutogató majmot, aki a közröhej tárgyává válik seperc alatt.
Ha neked megfelel az ilyen hírhedtség, ám csináld, szerepelj erődön felül, és amikor már a sarki kutya is körbehugyoz röhögve, akkor megteheted, hogy elmész egy másik városba (fórumba), és elkezded megint ugyanezt.

Az ország nagy, ezzel a módszerrel végigjárni sem elég rá egy élet, tehát, ha ezt akarod, akkor hajrá.

Senkinek nem lehet megtiltani, hogy erőlködő, hiteltelen balfaszként élje le az életét. Tehát neked sem.


Hajrá haver, ha ezt akarod, csináld.

Segítek a saját példámon, meg itt jó pár embernek a példáján keresztül:
Mi sosem akartuk megmutatni, hogy vagyunk valakik. Így nem. De éppen azért lettünk valakik. Nekünk van hitelünk, mindenki elhiszi nekünk, hogy valóban azok vagyunk, ahogy viselkedünk, ahogy élünk, akik vagyunk.
Nekünk a puszta létünk bizonyíték saját magunkra.
Tehát, értsd meg: Nem kell megmutatni. Csinálni kell.
Ennyire egyszerű.


Mi kulturáltan iszunk.
Sose hányunk a szőnyegre... :)

 


A karakter halála... :)

"... miután kemény tekintettel felmarkolta a pénzt az asztaltól, a szája sarkába tolt cigaretta füstjén keresztül hanyagul átpörgette kezei közt a vételárat.
Sokat látott, tapasztalt szemei felvillantak egy tizedmásodpercre, mikor meglátta a két beszakadt 500 forintost, de embernek követhetetlen módon azonnal regisztrálta villámsebesen pörgő agyában azt is, hogy nem hiányzik belőle darab.
A markába szorított pénzköteggel hanyagul, ámde erőteljesen az asztalra támaszkodott két kézzel, majd enyhe hatásszünet után (miközben a vásárlónak a bokáján lefolyt lassan egy kis vizeletcsepp), tompa, súlyos hangon csak annyit mondott:
- Megvan mind.

Majd sarkonfordult, és oldalán a nővel, - akinek az eszére mindig támaszkodni lehet a nehéz, nagy döntéseket kívánó helyzetekben -, lassan elbiciklizett a naplementébe... "

Valahogy így képzelem el. A cigarettát én tettem hozzá, mert úgy sokkal hatásosabb a kép. Meg komolyabb.


Talán folytatása is következni fog.... :)

 

Pálinka elbutít.
A víz szintén, merthát a vízkő károsítja az agysejteket... :)
A sörben lévő oldott vízkő viszont nem csapódik ki a komló miatt. :)


Üdvözöllek.

Én vagyok az, akiről úgy gondolja, hogy elzavarta őt.
Mondd el neki, elzavarásról szó nem volt, hiszen neki is ugyanolyan joga itt lenni a fórumon, mint bárki másnak.
Azt sem mondhatom, hogy jöjjön vissza, mert ez is az ő döntése.
Bármit is dönt, az csak kizárólag az ő felelőssége lesz, hiszen senki nem megy magától disznótorba, ha ő az egyetlen disznó.
Magyarán, nem erőszak a disznótor..., csak a disznónak

Az más kérdés, hogy az átlagnál jóval szókimondóbb vagyok, ennek hangot is adok, úgy élőben, mint itt a fórumon.
Engem az itt lévő aktív tagok majd 90%-a személyesen ismer, többükkel nem egyszeri alkalommal találkoztam, hiszen szerveztem az ittenieknek fórumtalit egy pár éven keresztül a saját kertemben, ahol a jelenlévők egész jól érezték magukat (utólagos visszajelzések alapján).

Ezt nem kivagyiságból írom ide, hanem csak, és kizárólag a tisztánlátás, és miheztartás végett.

Kérlek, hívd fel Lala figyelmét pár dologra:

Olvasson vissza, sokat, illetve legalább addig az időpontig, amíg itt megjelent.
Vegye észre azt, hogy általában akkor kapott a fejére sokat, amikor ordenáré nagy baromságot tett, és azt még le is írta, ide.
Tehát azért ő nagyon megdolgozott itt a fórumlakók között, hogy kapjon hideget-meleget, attól függetlenül, hogy jópofának szánta a beírását, vagy csak egyszerűen ostoba volt.

Még pár dolgot mesélj el neki légy szíves...

Először is, fórumozni majdnem olyan, mint élő társaságban lenni.
Kicsit lassabban megy a párbeszéd, de van egy olyan előnye, hogy mielőtt reagál bármire, van ideje végiggondolni a mondanivalóját, ellenben az élő társalgással.
Ettől függetlenül ugyanúgy kiderül mindenki igazi jelleme, tulajdonságai pár komment után, mint a való életben.

Az itt leírtakért nagyobb felelősséggel tartozik, mint a szóban kimondott dolgokért, hiszen a szó elszáll, de az írás megmarad.
Ez akkor is igaz, ha valaki megrögzött hazudozó, mert az vagy, amit és ahogyan írsz.
Ezt tudomásul kell venni, akár tetszik, akár nem.


Másodszor, ha valaki olyan barom/ostoba/buta/pofátlan/troll itt a fórumon, mint a való életben, akkor nem szabad csodálkoznia semmin.
Mert a való életben max pofánverik, leütik, hogy fetrengjen a saját hülyeségében az állatja.

A fórumon más a szitu, ennek saját pszichológiája van.
A fórumon nem lehet leütni, elhallgattatni a kedves/kedvetlen kommentelőt (aki a fent említett tulajdonságokból legalább eggyel, rossz esetben többel is rendelkezik), hanem kénytelen vagy olvasni a hülyeségeit, vagy bannolod a hozzászólásait, de akkor viszont a fórum lesz olvashatatlan.

Következésképpen, az egyszeri fórumozó, ha találkozik egy ilyen fórumtárssal, gyakorlatilag szinte tehetetlen.
A tehetetlenség pedig olyan dolgokat is előhoz bárkiből, aminek az előfordulására a való életben kevesebb esély van.
Tehát ad acta a fórum keményebb pálya a kommunikációban sokszor, mint a való életben.

A "buta" fórumozók nagy része azt is képzeli, hogy itt névtelenségbe lehet burkolózni.
Sajnos, kedves Lala is ebbe a hibába esett, azt gondolva, hogy rejtve maradhat.
Megsúgom, a "nick" nagyon kevés embert bújtat el nyomtalanul, és ehhez olyan szintű tehetség kell, ami keveseknek adatik meg.
Gyakorlatilag bárkit be lehet azonosítani a hozzászólásai alapján, ha elér egy olyan darabszámot, ami már elég információt tartalmaz.

Ez itt a fórumon is, de bármelyiken igaz.
Lalára is.
Rám is.

Tehát Lala nem elüldözve lett.
Én személy szerint úgy fogalmaznék, hogy szembesítve lett pár olyan ténnyel, amiről neki fogalma sem volt, ettől beijedt, és elmenekült, mint kiskutya a villámlástól.

Most próbáltam tényeket leírni, itt a nézőpont másodlagos.
A tényeknek meg van egy nagyon fontos tulajdonságuk:

"A tények leszarják, ki mit gondol róluk, ők csak egyszerűen vannak.
Ezt nem szabad elfelejteni."

 

"Majdnem" annyi IQ-d van, mint nekem.
Van érettségid, nekem nincs (én dolgozni jártam már akkor).

Papíron nem lennél te ilyen hülye, de mégis.

Nem vagy te véletlenül funkcionális autista?
Ugyanezek a jelek, mert alapból fejben gyököt von harmadik hatványból fejben, de összekeveri a szennyestartót a WC csészével szaráskor, mert eléggé hasonlítanak egymásra. Szerinte.

Sarki róka legyek, ha neked ez még nem jutott bele a Micimackó agyadba.
Bár Micimackó sem hülye, csak a nagy átlaghoz képest fordítva van bedrótozva....

Természetesen nem biztos, hogy megemlítem azt az erősen nem elhanyagolható, továbbá jelen kérdéskörben felvetett dolgok tényezőihez szorosan kapcsolódó körülményt, hogy az általam fogyasztott (de teljesen nem elfogyasztott), autók egy majdnem jelentős, ámde el nem hanyagolható százaléka bizony zweitakt üzemű volt (gyk. kétütemű, ami fiatalkorom utcaképéhez akkor még szervesen hozzátartozó Trabant, illetve Wartburg típusú szocialista személygépkocsikban csúcsosodott ki, ha megmaradunk az autózás szintjén, de ha kicsit lejjebb adjuk a kerekek számát, akkor én még ültem Velorexben )...

Tehát, ha az általam nem említett tulajdonságú autókat kihagyom az emlékeimben létező, ámde nem egyidőben jelenlévő - tehát majdhogynem virtuális szinten létezőnek tekinthető - autóflottámból, akkor bizony a fent említett tulajdonságú motorolaj tökéletesen megfelel az előttem szólók által újfent előterjesztett verbális darázsfészekbe piszkálása okán felmerült használati körülmények biztonságos és pénztárcabarát megoldására.

Mivel nem vagyok egy bunkóparasztgyökértirpák, ámde műveletlen barom, így a fenti könnyed, már-már légiesnek is nevezhető eszmefuttatásomat direkt lassabban gépeltem a megszokottnál, egyrészt, hogy kevesebb legyen benne a hiba, másrészt, hogy azok is átérezzék az írásom igazságtartalmát (igaz, hiszen én írtam, ugyebár, és fent van mostantól a neten, tehát kétszeresen is igaz...), akik nem olvasnak olyan tempóval, mint ahogy én ezeket a szavakat ide rovom.

UI.:
Van még egy félliternyi söröm, ha kér valaki... :)


"Nagyon bevalalos gyerek.(de ö sem tudja mi a baja a vilagitasomnak)"
A kutyám pedig nagyon szőrös. (...de ő sem tudja megélezni a fűnyírókést...)


Kedves Lala!

Végignézve az elmúlt napok beírásait, arra a következtetésre jutottam, hogy bocsánatot kell kérnem tőled, amiért a napokban úgy leugattalak.
Azt viszont kijelentem, hogy a fent említett tettemet nem bántam meg...

Egyrészt megsértettem egy régi törzsi szabályt, másrészt nem volt jogom hozzá, hiszen Te is a társadalom teljes értékű, jogait felelősséggel érvényesítő valaki vagy, aki valószínűleg a kötelességeivel is tisztában van, és azoknak maradéktalanul eleget is tesz. (egy-két ügyeskedés meg van mindenki számláján, nem igaz?)

Azért gondolom ezt, mert minden okom megvan rá.
Hiszen nagykorú vagy, van szavazati jogod, ami az enyémmel teljesen egyenértékű, van jogosítványod, ami az enyémmel teljesen egyenértékű, ahogy a törvény kimondja.
Ráadásul szinte egykorúak is vagyunk, az a pár év a javamra igazán bagatell, szinte semmi.
Látom, hogy a hobbidban is a legjobbak közé tartozol, innovatív vagy és találékony, ami az én két szakmámban ugyanúgy követelmény, ráadásul a hobbimban én is
igyekszem ilyen innovatív és találékony lenni.

Hobbiasztaloskodok én is, de ebben jobb vagy, mint én, mert míg te kézzel, sarokcsiszolóval meg fúrógéppel szinte mindent megoldasz, nekem ezekhez a dolgokhoz már CNC gépre van szükségem, amilyen ügyetlen balfasz vagyok...
Anyagilag ugyanúgy szarul állok, mint te, ezért nem tudok venni ilyen gépet én sem, inkább építek magamnak, hiszen az sokkal olcsóbb.
Látod, megint egy dolog, amiben szinte semmi különbség köztünk.

Gondolom, alig vártad már, hogy a fent felsorolt erényeidet az autószerelés területén is kamatoztasd, de én azért csendben felhívnám a figyelmed arra, hogy az autó nem kissámli, madáretető vagy falipolc, hanem egy teljesen más szint és kategória, ergo emberéletben ritkán esik kár, ha csálé a polc széle,
ami az autónál ebben a formában ez nem feltétlenül igaz (eszembe sem jutna, hogy te nem így gondolod...).


A fent leírtak ellenére azért engedd meg nekem, hogy ezentúl az írásaid olvasva a tudatom egy sarkában ott lapuljon a rettegés, hogy nehogy veled,
vagy hozzád hasonlókkal hozzon össze a sors valami éles közlekedési helyzetben, mert nem kívánok önhibámon kívül megdöglendeni.

Azoknak pedig, akik ezen írásom alapján nevethetnékjük támad, tegyék nyugodtan, vagy olvassák el még egyszer a fenti sorokat.
Akik meg értik elsőre is, azoknak eszükbe sem jut majd vidámkodni.

Azt hiszem, egy darabig megint csak olvasgatni fogok... :)


Ha valaki úgy érzi, hogy megragadt egy szinten, és szeretne tovább lépni, akkor hinni kell neki.
Sipit én nem temetem, mert a barátom, és a fórumon kívül is van élet.
Nem is akármilyen.

Ami pedig azt illeti, hogy kinek mit hiszünk el, illetve jobb-e, ha ráhagyunk valakire valamit...
Amikor én tikkelek (bal szemem jobb sarkában, nagyon szar, alig látok tőle, és még idegesebb leszek), akkor nem azért teszem, hogy majd valaki rám hagyja.
Azért teszem, hogy mindenkit kirugdossak valamilyen szinten a pihepuha rózsaszín világából, és a szemébe ordítsam az igazságot.
Mert a barátja vagyok.

Magyarkodni nem trendi, mert már a szó is hamis.
Műszó, olyan elferdített fogalmak közé tartozik, amik nem válnak a nemzet hasznára, hanem tönkreteszik, megcsúfolják, és megalázzák azt, ami mindenkinek a kötelessége lenne.

Nekem ki kellett kerülnöm külföldre, hogy lássam azt, ami otthon folyik.
Amit otthon olyan svunggal és úgysemleszsemmi legyintéssel nap mint nap beküldtök a szőnyeg alá, az máshol vetekszik a hazaárulással.
Az is igaz, hogy olyan a nyáj, mint amilyenek a pásztorai.

Otthon egy nagyon rossz pásztorgarnitúra van, így a bárányokból birkák lettek.
Tetszik, nem tetszik, ez van.

A kényelmes egyedeknek meg azt is megsúgom, hogy még ez is vissza lesz sírva, nem is olyan sokára.

Rabszolgának lenni könnyű, mert csak bólogatni kell, semmiről tudomást sem venni, és úgy szidni a rabtartókat, hogy baja ne legyen belőle senkinek. Ez az igazi bűn, mert rosszat tenni, vagy nem tenni semmit a jóért, ugyanaz a bűn.

Nekem nem kell ilyen puding-lét.

Aki nekiáll siránkozni, az gondolkodjon el azon, hogy siránkozás helyett tenni kellene, hogy ne kelljen később siránkozni.

Gondolkozzatok el azon, hogy mennyire vagytok önállóak?
Kitől-mitől függtök, és milyen szinten?
Mi lesz veletek, ha hónapokig nem lesz villany-víz-gáz?
Mások mit fognak csinálni?
Meg kinek az érdeke, hogy ez így legyen?

A válasz itt van a neten, csak meg kell keresni.
Aki gyáva, az nem meri elfogadni a valóságot, nem képes/nem akarja elfogadni hogy mekkora a baj.
Vagy addig nem hisztek semmit, míg a kaputokban nem dörömböl késsel a kezében?
Azt hiszitek, hogy ami mással megtörtént eddig, az veletek nem fog, mert majd jól meghúzzátok magatokat?

Aki ezt gondolja, rosszul gondolja.

Momentán nem érdekel most senki véleménye, mert már nincs idő elvi vitákat folytatni. A szájtépés ideje lejárt.
Aki tenni akar, az még megtalálhatja annak a bármilyen módját, hogy tegyen.

Aki pedig gyáva, az úgy is fog meghalni, nyomorultul, rabszolgaként.


Választ nem várok, mert nincs értelme.
Beszéljenek a tettek.
Ne abban legyetek okosak, hogy valamit miért nem tudtok megcsinálni, hanem abban, hogy valamit hogy lehet megcsinálni.

 

Egyedül még beszittyózni sincs kedve az embernek, ha meg mégis, akkor még jobban rátör a magány, és nekiesik a neten társaságot keresni, beszélgetni.
Olyankor szoktak íródni érdekes, és néha nehezen megbocsájtható kommentek is, válogatás nélkül, mindenhová... :)

Vasárnap átruccanok a kollégákhoz, nem lesz időm netezni. Így nehezebb lesz hülyét csinálni magamból, pedig rutinom már van benne... :I


Olyan husit faragtam itthon serpenyőben, hogy még a gondolataim is jóllakottan büfiznek... :)

"A gugli nem azért van, hogy tanácsokat adjon, DE nagyon jól használható a tanácsok megtalálásához. :))))))))"

(Németben, kint) Szerintem nem az unalom a bajom, hanem az, hogy kurvára egyedül vagyok.
Még kocsmázni sem tudok elmenni, egyrészt mert itt vasárnap a fű se nől (nemhogy nyitott kocsma), másrészt idegen emberek között lehet a legjobban egyedül lenni.

Rájöttem, hogy nem szeretem, ha egy iwiw-es oldalon keresztül bárki "bebámulhat a számba", és azt sem, hogy sok emberkének csak a "gyűjteményét" gyarapítom.

Akinek fontos vagyok, az úgyis megtalál. Nem volt sok ismerősöm (397), de a többség ugyanúgy rám sem bagózott, mint akkor, mikor még nem volt iwiw.

Egyszer úgy megijedsz, hogy leadsz egyszerre akár 40 dekát is..., azt nem kis küzdelem visszaszerezni... :)))

Dühöngési utórengéseim vannak. :))


Gábor szerint a gáz szárítja a motort.
Szerintem meg nem.
Én jártam gázzal, Gábor nem.

Igazán aljas vagy... Nagyon köszönöm... :))))))


Sz'al, az úgyan volt, hogy menék bé reggel a werkstadtba.
Nyitom az ajtót, és először fel sem tűnt, hogy valahogy nincs meleg...

Amikor az öltöző felé félúton egy jegesmaci odanyomott nekem egy gutenmorgent, már gyanakodtam, hogy talán álmodom, de aztán mégse.

Kiderült (utólag), hogy a kazánszivattyúba (olajos) belefagyott valami szmöttye (ott is vannak olcsóbbnál még olcsóbb dolgok), és hát a kazán olaj híján éhenhalt, úgy szombat dél körül.

Lévén hétfő reggel a műhelyben a hőmérséklet alulról simán megüthette az 9-10 fokot.
Minket meg a hideg ütött meg.
A főnök fél hétre kitalálta, hogy azért senkit nem küldünk haza, mert hideg van, meló is akad, tehát csináljunk meleget.

Martin, a helyi ugorjgyerek már támadta is felsőbb utasításra a raklaphalmot, és önként jelentkező sérült raklapegyedek után turkálva, majdnem rádőlt egy két méter magas halom.
Miután jól kiröhögtük magunkat a főnökkel, visszamentünk a fagyott ujjainkal a gépet kopogtatni, hogy legalább a program készüljön el, ha már nem is indítjuk el a tűrt melókat (mérettűrésről beszélek, századokról van szó, mm-ben).

Utána Martin koma keresett egy jóképű vaskonténert (egyébként a szomszédom, és jó gyerek, csak kicsit infantilis. Nem a konténer, a Martin.), és nekiállt kikalapálni az aljából a havat, mert a konténer is sarkvidéki volt, ezért kinn aluszott...

Akkor megjött Berndt koma, aki 7-re jár dógozni, és keresett papírt a tőle 20 méterre levő tömött papíros konténerben.

Szó, mi szó, a konténert (kb 1 köbös) bébaszták a műhely közepére, és begyújtottuk.

Ekkor érkezett Irfan, aki ott élő török, és vöröshajú.(2008, aakor a mai migránsáradat még elképzelhetetlen volt, de mikor rossz németségemmel véletlenül (!) zsidózni mertem, szaladt oda mindenki, hogy nem szabad!!! Egy 10 fős cégnél, kapuk mögött, belterjesen. Nézd meg őket most... 2017.03.08)
Hangot adott annak, hogy ez most itt tiszta Harlem, ezért fejére tépte a kapucnit, hajléktalant játszott, és sűrűn képeket készített a telefonjával a jeles alkalomról.

Velem egyetemben, én is csináltam, még videót is, de kapucnim... nos, az nem volt.

Első rész vége, mielőtt megeszi a zsindex...


Második rész.

Mivel Irfan Harlemet akart, a Martin meg imádja a hipihopit, ráadásul néha nem átall újrakeverni dolgokat (mindezeket ráadásul tudatlan módon meg is mutatja nekem, aki, mint exénekes és vájtfülű, megyek a falnak a ritmustalanságtól, meg a káosztól), ezért nekiálltak táncikálni is, amit már nem tudtam felvenni, mert kimerült az akksim a telóba. Ettől függetlenül fizikai betegségre röhögtem magam, vagyis a pofaizmaim már elfáradtak, kapkodva vettem a levegőt két röhejroham között.. Két elfáradt agysejtem pedig azt kérdezte folyamatosan egymástól, hogy ez vicc, vagy tényleg ide jöttem dolgozni, nyugatra, félhülyék közé... ????

Megpróbálom leírni.
Van egy darab török Irfan, rókavörös songoku frizurával, kapucnival, meg a Martin kockás ingben, munkásgagyában.

A kis vörös rogyasztgatott, meg figurált volna, de a Martinon a főnök is sérvet kapott a röhögéstől. Egy olyan ember, akinek az ízületei néha csak 20-30 fokot mozognak... rappel, és közben hiphopot táncol... és németül rappel, és... Bruhaha.

Kb, mikor a kaszáspók nekiáll brékelni... :))))

Meginest kiröhögtük magunkat, azután ment mindenki a dolgára.

Illetve a főnök nem, mert mikor elszélledtünk, bizalmasan megsúgtam neki, hogy pont most ment el erre két pingvin szalmakalapban, és hogyhogy ő nem látta...???

Visítva röhögött, azután elküldött a picsába, hogy nem hagyom dolgozni. :)))

Közben Berndt megcsinálta a szivattyút, és lett fűtés. Délben.
Addig égett a tűz, a vezérlőre bizalmas mosollyal szálltak alá a hamupernyékek, és néha összefutottam a góréval (ötpercenként) a tűznél, hátmelengetés céljából.

Ezen alkalmakkor ismételten megdumáltuk, hogy ez egy hülye hétfő, meg kellene hozni sütnivalót, és miért nem csinálunk grillpartyt, mikor minden megvan hozzá, csak a sütnivaló hiányzik...

Megenest elrötyögtünk, aztán megint mindenki ment a dolgára, mert ez egy ilyen cég. :)))

11-kor már csak parázs volt.
12-re a kinyitott nagyajtók ellenére olyan töményen állt a füst a műhelyben ( 800négyzetméter, magas, mint ahol a csillagok laknak...), hogy már csípta a szemem.

Megemlítettem Martinnak, hogy maybe ki lehetne vinni a konténert, esetleg, mert talán látnánk is, és egyébként meg kitaposom a belét, ha nem ül targoncára fél percen belül.
Mindezt úriember módjára, mosolyogva, röhögve, ellenben kurva nyomatékosan. Kivitte...

Igaz, hogy a targoncával majdnem nekiment a 3 méter széles kapunka, de kivitte....

Ő sem látott már....

 

Azóta fürödtem, de még mindig füstszagot érzek.
Először azt hittem, hogy a hamutartót gyújtottam ki, de mivel már egy órája nem gyújtottam rá, az nem lehetett.
Remélem, kialszom...

Itt az igaz, echt történet vége.

Valahogy idevarázsolok valami képet, amit csináltam, ha a kékfogú is úgy akarja... :)))

 

 

 


Van egy olyan érzésem a vassal kapcsolatban, hogy nem igazán fejreállós kategória, felépítésével ellentétben.
Valszeg felemeli majd párszor a tehermentes belső ives lábát, de nem valószínű, hogy meghempereg a porban.
Ha meg mégis hemperegni szeretne, azt én már előb fogom tudni, mint ő, és engedem kifutni... :))
Azért kell a nagy free platz. :))

A Pandánál is volt olyan az egyik carstyling talin, hogy elég durva, kapaszkodós betonyon kézifékeltünk, és szerintem még mehetett volna nagyobb tempó.
A külső szemlélő meg hüledezett, hogy miért vagyok három keréken a gumicsikorgás közepette, és nem értette, hogy miért nem hempergéltünk... (miközben én éreztem, hogy a kocsi súlypontja messze nem közelíti meg a felboruláshoz szükséges súlypontkimozdulási-határérték felét sem)
Kérdésére, miszerint hogyan tudtam ezt csinálni gond nélkül, a válaszom elítélendő, és nagyképű módon a következő volt:

"TANULJ FIZIKÁT. Utána tanuld meg érezni."

De szerintem ebből a szempontból g711, és balli kompetensebb válasszal szolgálhat...
Ők profik, ha hülyeséget írok, majd YÓL megcáfolnak... :)

Tehát, ami kívülről szarul néz ki, az korántsem biztos, hogy a vezetőülésből is az... :)))

Az SX alapvetően orrnehéz, és alulkormányzott. Az utóbbi fokozottan érvényes rá.
Ez egy jóindulatú konfignak mondható, ami sokat enged, de nem mindent.
Ennek fényében állok neki a tesztnek, ügyelve arra, hogy minden irányban és dimenzióban legyen tartalék, hiába van ABS. Nem akarok vele hemperegni, szerintem a közelébe sem fogok jutni.
Egyrészt, mert vigyázok rá, másrészt pedig normál körülmények között vagyok rá kíváncsi, amibe nem fér bele a 100-nál való kézifékes fordulás, max 50-ről.

A tervem az, hogy betartom a fokozatosság elvét, valamint az idei díszvendégünk fel is veszi videóra, értékelési szempontból. :)
Szerintem értékes anyag lesz, SX4 vonatkozásban.

A Pandussal azért nem csinálom meg, mert fáradt rugókkal, döglött lengéscsillapítókkal nem látom értelmét.


Van sztorim is.
Amikor megvettem a gummákat, akkor mondtam, hogy a kevésbé kopottakat rakják hátulra, a maradék előre. Nem volt nagy különbség,de játszom én a zicher-t.
Kérdezi a mandró, hogy biztos?
Mondom, ja.
Az elsők hajtanak, mondja ő, oda kéne rakni a jobb gummákat.

Mit ér a hajtás, ha nincs, ami kordában tartsa a seggét? - kérdem én.

ÉS NEM ÉRTETTE!!!!
Egy gumis, kinek az ilyen dolgokat álmukból felébresztve tudni kéne...
Borzasztó.

Mielőtt valaki nekem esik, próbálja ki.
Tegyen fel bármilyen autós játékot, amin lehet változtani az első, és a hátsó gumik tapadását külön.

Mit is fog az ifjú teszter tapasztalni?
Végletekről lesz szó, közte lehet skálázni, és elsőkerékhajtásról beszélümk.

Első variáció, elöl tapad, mint állat, hátul semmi:

Gyorsul, mint barom, kormányreakciók hevesek, gyorsan reagál.
Amíg egyenes rész van addig jó, de kanyarban már instabil, a segge állandóan ki akar törni.
Fékezésnél, ívben az egész autó túlkormányozottan befordul, seggét kidobja, és előbb kanyarodsz, mint a kanyar, kb 5-10 méterrel.
Elsőkerekes driftimitációnak tökéletes, kilinccsel előre nem gond, viszont az autót a kanyar után összeszedni hideg veríték és sok miatyánk, meg bokalehugyozás...
Megszokást igényel, és erősen mazochista hajlamot 30 (életév) fölött. Rallysok kivételek, ők alapból szarháziak, mint Én és MSanyi.... Jah, igen, pizzás +1 kategória...

Második variáció, hátul tapad, elöl szinte semmi:

Gyorsulás nevetséges, kipörögnek a hajtott kerekek, alulkormányzott, ijedtségi gázelvételre íven összeszedi magát, és csak befordul.
Egyenesben stabil, fékezésnél, akár íven is, tarja az irányt.
Kanyar után nincs mit összeszedni, az autó úton van, nem gond az első kerék vonóereje, mert annyira kevés, hogy részegen is uralható/íven (???hahahahaha) tartható.

Kezdő vezetőknek tökéletes, mert ha beszarnak, akkor leugranak a pedálokról.
A fékről is, nemcsak a gázról, így megszűnik a túlerő, és győz a tapadás.
Mert a kormányt nem engedik el, hanem az utolsó pillanatig kapaszkodnak, az épp aktuális kormányállásba is. Becsukott szemmel... (az élet szép, és ha szar van, becsukjuk a szemünk. Legalább nem látjuk, hol baktuk el, és azt sem látjuk, hogy egy rántás a kormányon az utolsó előtti pillanatban mennyit érhet. Megyünk előre, becsukott szemekkel, fogjuk a kormányt, és fingunk sincs, hogy mi történik. Szép életút... ott egy oszlop...nem láttam...)

Conclusio:

Azért kell hátulra jobb gumi, mert az ad értelmet az első kerékpárnak.
Hiába hajt a gép, ha nem stabil a segge, ha nincs, ami megvezesse az autót.
Tehát, ha már szélsőség, akkor ne hajtson annyira, de legyen stabil a segge, mert ebben az esetben a segg a főnök... :))))

Aki még ezek után is kételkedik, azoknak ajánlok egy jó tesztet:
Szerezzen két darab ócskás felnit, gumma nélkül.
Dobja be a verdába, és keressen egy jó nagy, üres placcot, ahol nem gond, ha esetleg sérül picinyég az útburkolat.

Tegye fel először hátra a csupasz felniket, és adjon neki.
Miután kiélvezkedte magát a keresztbe-kasul autózáson, akkor rakja fel a csupasz felniket előre, feltéve, ha maradt belőlük valami.
Próba után meggyőzve.
Szélsőséges esetben (agyig kopott csupasz felni, ócska, előzőleg szétszabdalt reptéri beton) a verda el sem indul (mivel leér az alja), de bármilyen elért sebességnél tökéletesen alulkormányzott, és gázzal uralható autó vezetését élvezheti a bátor, vállakozó hajlamú egyén. :)))


Remélem, a most belémszopott (én voltam, mármint én szoptam magamba) bor mennyisége kellően megemelte az általánosságban sem kertek alatt szántó irodalmiságom, így eléggé szemléletesen sikerült eloszlatnom jópár tévhitet a gumik tapadásának a tengelyek arányával való összefüggésben való elosztásával, különösképpen rávilágítva az alulművelt, és tudatlan gyöngyösi gumiszerelők véleményének ellenpontozásaként, mint személytelen személyem által preferált cáfolat, és bizonyítási példák leírása/alkalmazása terén kimutatott kristálytiszta (ámbátor pillanatnyilag beborozott állapot eredményeként megjelenő) logikám alapján.

(aki a fenti, sokszorosan összetett mondatban bármilyen hibát talál, az először is legyen szíves bemutatni a magyar helyesírás ide vonatkozó szabályait (hibánként).
Ezekután értekezve és konzultálva Dr Grétsy László Úrral, pontonként megjelölve hibáim helyét és halmazati hibáit, és esetlegesen eme esetleírást legyen szíves nekem ezt legalább három példányban kinyomtatni, vízjellel hitelesíteni, ajánlott levélben címemre eljuttatni.

Mivel ez engem kurvára nem érdekel (Mármint a bizonyítás szándéka, valamint megtörténtére utaló bármilyen fizikai, illetve szellemi cselekmény, vagy ráutaló magatartás, nyomtató bekapcsolása, és egyéb semmirevaló fizikai tevékenység foganatosítása), én tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy jól tettem össze az eddig a napig leírt többszörösen összetett mondataim legalább 97%-át, így akár van hiba, akár nem, a kedves kritizálót 1, azaz egy teljes napig szívesen vendégül látom szerény birtokomon, amennyiben:

1.,A hiba valóban kimutatható, és átlagember számára megmagyarázhatóan helytálló az indoklás, mármint, miért hibás az adott szókapcsolat, stb...

2.,Fent említett, általam mélyen tisztelt személy (ti.: Grétsy tanár úr), áldását adja a felderített hibák valós voltára, esetleg kísérletet tesz kijavításukra... :))

3.,A hibák megtalálója csatolja magához (akár mellékletként) fent említett - általam legnagyobb mértékben tisztelt, valamint legmélyebben megbecsült - Grétsy tanár urat a jutalomüdülésre, amely csatolás összes költségét a nyertes állja. (rég szeretnék már találkozni az öreggel, szimpatikus nagyon a nyelvi intelligenciája...)

(Az itt történő üdülés térítési díját a velem való tárgyalás eredményének a sikeressége határozza meg.)

 

Nekem Suzukiból is csak "S" méret jutott, címke a hűtőrácson...
Kicsit be van havazva a képen, viszont érdekes módon ez az "S", nem olyan, mint a régi.
Sokkal nagyobb.
Büszkébb, és bátrabb is egyben, ami nekem tetszik.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért, tekintse fontosnak, vagy épp tárgytalannak eme hozzászólásomat az a személy, akit éppen érint, vagy mégse... :P


Valaki javasoljon nevet a verdámnak, mert nincs több ötletem. :(
KWR-119
Nem nagy baj, ha hasonlít a rendszámra a név, és nekem is tetszik, de minden ötlet jöhet, hogy legyen miből rostálni...


(U.I.: Aki esetleg kételkedett volna a normalitásom bizonyos szintjeinek meglétén, az ezekután gondolkodóba eshet.
Szerintem nem.)

:)))


Még valami.
Aki ezt a kommentet el meri küldeni a Winklernek, azt kinyuvasztom.
Ha meg ezen fenyegetés ellenére megteszi, akkor azt is intézze el, hogy találkozzunk is, mert különben veszett fejsze nyele, szart sem ér az egész, és a büdös életben nem leszek nyugdíjas éveimben kiemelkedő tudású autós újságíró.
Tudásom már megvan, intelligenciám is van annyi, csak szerkesztőség, meg nyugdíjas korom nem van. Angoltudásom, meg egyéb sem, de ez nem sok újságírót akasztott meg eddig pályafutása során... Pláne most, hogy van gugli... :D
Az utóbbit bevállalom... :)))


Ezért büntiből megiszol ötven darab kínai nescafészerűséget...
MOST!!!!
:P

Jah.
Tényleg, mikor jössz?
Vagy már írtad?

Tényleg, mikor jössz?
...vagy már írtam...???????

Éljen a szenilitás!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
:))))))))))))))))))))))))))))))))

Mivan?


A dinnye Sipire vonatkozik, eddig övé a rekord.
Nyitás előtt egy héttel még senki nem állított be bulizni egy dinnyével, grillezni, eddig Ő a rekorder... :)
Neked a fehér zúzottkő biztosítva lesz, majd relaxálunk rajta rendesen... :)


A fehérhajú kopaszszerű pizzásokat, és a vasgyúró izommandrókat viszont nagyon szívesen látom.
A többieket is, de ez a két szarházi különösen hiányzik, ezért szeretnék elnézést kérni a többi, nem szarháziként illetett, de szívemnek ugyanúgy fontos kartácsot.
A tanárurat külön megemlítem, mert egy másik fórumot is közösen látogatunk, de ezt csak én tudom.

Szükség van még egy kávébuzira, aki baszogatja az egyetlen Nyominkat.
Kéne még egy repülőgépbuzi is, mert ő is rég volt nálunk.
Az akvarista úgy látom nem jön. :(
A tűzmániást még külön meg fogom keresni a héten, a kavicsosnak lesz kavics.

Aki kimaradt, attól személyesen a talin fogok elnézést kérni..., mármint hogy kimaradt a felsorolásból, de a taliról nem... :)


A grill aktív lesz, de a fő attrakció a bogrács lesz.
Grilleznivaló lesz, ha hozol (azért lesz nekem is), a bográcsos teljesen az én dolgom.
Aki úgy érzi, hogy nálam jobban csinálná, az relatíve korán tolja ide az arcát, és akkor bele is szólhat, másképp kénytelen lesz csak enni. :)

Kapunyitás már 8-tól, de aki dinnyét hoz, az felébreszthet már hatkor is. :)
A többi a szokásos, családtagokat hozni nem kötelező, de nagyon ajánlatos... :)

Nem tépem a szám tovább, úgyis tudtok mindent.
Ha esetleg vannak új emberek, akkor jöhetnek ők is... :)

Kérdés?
:)

Búzahajú

Írtam mindig.

Na nem úgy, mint a csodagyerekek, hogy minden létező felületre, nagymama kedvenc szalvétagyűjteményét sem kímélve...
Hanem, csak úgy, magamba...
Ide bele.
Papírra szégyelltem leírni, mert ha valaki megtalálja, és beleolvas, ahogy az iskolában, mikor töriórán a Krisztinek dobtam oda sután megfogalmazott szerelmi vallomásom, én, a kis szemüveges, a jó tanuló után a következő, a lánynak, akinek a haja maga volt a búzamező, és nem volt túl szép, de nekem nagyon tetszett, és korakamaszkorom minden tobzódó érzelmét rá vetíttettem ki. Hiszen ő volt a szerelmem.

Ez a papír akkor nem érte el a célját.

Leesett, valami gonosz ármány okán, pont a legerősebb, és legbutább fiú elé, aki annyira elhitte, hogy teljes 10 évével lehet az osztály alfahímje (most testépítő, milyen érdekes fordulata a sorsnak...), és rajtam kívül ezt a baromságot mindenki beszopta.
A lányok is.

Felvette, és a mosolya közben azt üzente: ...na, ezt most sem úszod meg.

Nem mintha annyira megúszós lettem volna akkoriban...


Még ki sem értem az osztályból, már fennhangon olvasta szerelemtől remegő kezeim által odaákombákolt betűimet, és utána harsány röhögéssel nem mondott semmit.
A lány megszégyenülve és szégyenkezve futott ki a folyosóról, hiszen ez nagy szégyen neki. Az osztály csúf kis békája szerelmes belé!
Aznap délután megint nagyon megvertek (nem pont ezért, csak úgy, megszokásból...), mert az alfahím (hahahaha) elrendelte, úgy tízéves módra...
De jól megúsztam, hiszen nem lett kék semmim, a szemüvegem is alig görbült el, és a kabátom zsebe is csak ott szakadt le, ahol anyám a múltkor visszavarrta egy ugyanilyen után. A táskám pedig alig lett sáros.

Ezt manapság elmesélni egy standup komédián nagy nevetést arat, de akkor nem volt kedvem nevetni.

Gyűlöltem mind. A legrosszabbakat kívántam mindegyiknek.

Csak gonosz ármány lökhette el azt a levelet.

Menekültem.
Vissza a könyvtárba, ahol nem voltam csúf kis szemüveges béka, ahol nem találkoztam ezekkel az érzéketlenekkel, és az történt, ahogy én kívántam.
Egy mozdulatomba került, és Freud mondta a maga igazát, vagy feltárult előttem a fizika olyan mélysége, amit ezek a suttyók el sem tudtak volna képzelni.
Elmenekültem más bolygókra, legyőztem minden szörnyet, és megmentettem minden űrbéli királylányt.
Megtanultam, hogyan kell kihozni a fából az igazi, rejtett formáját, hogy hogyan kell megélezni a faragókést.
Mindent megtanultam, elolvastam, hiszen a könyvek a barátaim voltak, meleg volt és nyugalom.
Nem kérdezték, hogy miért akarom kifürkészni rejtett titkaikat, csak adták, mert úgy voltak vele, ha őrájuk valaki kíváncsi, annak oka van, és legyen úgy.

Megszoktam.
A könyvek a barátaim voltak mindig, nem kérdeztek semmit, hogy most miért nyitottál ki, nem kérdezték, hogy mit akarsz tőlem, csak örültek, ha titkaikat előhívtam, és rám bízták, hogy mit értek meg belőle.
Nem voltak féltékenyek a másik könyvre, mert tudták, ha visszatérek, akkor okosabban fogom fürkészni azt, amit máshol nem kaptam meg mégsem.
Megszoktam.

Innen nagyon nehéz visszatalálni az emberek közé.


Ahol hiszti van, ahol ellenvetés, és elutasítás van.
Ahol először azért szeretnek, ami rajtad van, és csak utána azt, akin van... (Ha...)
Ahol harcolnod kell azért, amit úgyis felkínálnak előbb-utóbb.
Ezt is megszoktam.

Most huszonévvel ezek után megint írok.
Először kiírom azt a tárhelyet, amit ennyi ideig lefoglaltam, mint szabad kapacitást, de most már villog a piros, hogy üríteni kell.

Ürítek.
Ide.
Már nem kérek engedélyt senkitől, már nem remeg a kezem, hiszen tétje már nincs, a múltam csak, amiért nem kell szégyenkeznem.

A tárhely lassan kiürül, elfogynak a sérelmek, a bánatok, a fel nem dolgozott érzelmek, hisz kidobom mindet, tessék, vigyétek, okuljatok belőle.

Most lassan más veszi át a helyét.
Megint remeg a kezem írás közben, mert izgulok.

Ismeretlen terepre léptem, a múlt nagy rutinja keveset segít.
Nincs rutin, akkor sem, ha szorít a határidő.
Lassan kilépek a múltból, elfelejtem a jövőm felőli aggódásokat, és megérkezem oda, ahol mindig is lennem kellett volna.

A Jelen.

A múltban is volt jelen, mikor tehetetlen dühvel átkoztam azokat, akik a pillanatnyi szerelmet hosszú évek szenvedésévé változtatták, eszközül használva a megaláztatást, a tehetetlen dühöt, a kitaszítottságot, és az ostobaságot.
Lassan túl vagyok mindezeken.

Megint ártatlan kíváncsisággal rovom a betűket, és elfeledett, tán sosem volt gyermekkorom ártatlan kérdéseivel kérdezgetem, hogy milyen volt?
Jó volt? Éreztél valamit?
Azt érezted, amit én? Ha nem, akkor mit?
Mesélj.
Mesélj arról, hogy mi lehetett volna nekem is, cserébe elmesélem, hogy ebből az egészből mit sikerült kihoznom.
Tanuljunk egymástól, én megéltem annyira a megaláztatást, és el tudom mesélni úgy, hogy ne akarj megalázni senkit.
Értesz engem?
Hallasz engem?
Érzel engem?

Tehát most írok, egyre felszabadultabban, és el fogok érni arra szintre, amikor a jelenemet meg tudom osztani veled.
Akkor örülsz, amikor én, és bánkódsz, ha nekem nem jön össze...

Valahogy így.

A múltamon nagyon kemény bosszút álltam.
Hívtak osztálytársak, és sajnálták, hogy így bántak velem.
Mind a 30 gyerek. Még most is gyerekek.
De nem.
Még nincs itt az ideje.
Előbb kiírom magamból, és utána meg tudok nekik bocsájtani.

Nem mentem el az osztálytalálkozóra.

Élményi hajléktalanság

Hát az van, hogy elkapott.
Nagyon.
Az írás.


Jelenleg este 11 óra van, valamelyik nap, nektek a közelmúltban valamikor.
Azt is el kell mondanom, hogy remeg mindenem, mert írhatnékom van, és már a jó meleg ágyban feküdtem, de mégis itt vagyok, és írok.
Rákaptam.
Függő lettem, mondhatnánk, de nem tagadom.

Feszül mindenem belül, de nem a közléskényszer hajt, hanem az a vágy, amit biztosan érzett már mindenki magában.
 Mikor bejön egy jó ötlet, és egész éjjel nem alszik miatta, pedig legszívesebben most azonnal nekiállna például annak a jóformájú polcnak, vagy rajznak, ami bevillant.
Forgolódik az ágyban a gondolat, visz magával, mint ez eszehagyott ventillátor, aminek elveszett a tartórúdja, de áramot még kap, és a fizika törvényeinek engedelmeskedve még forog párat, pedig már nem tart ellent semmi. Közben szétveri az ágy fejrészét melletted, forgácsokat harap ki az ágykeretből, és a párnádból időtlen kacajjal szórja szét a darabokat, szerte a bolond világba...

De áram... , nos, áram az még van. Egyre több.
Ott feszül benned, hogy most, és most azonnal, meg kell csinálnod, vagy legalább elkezdeni, hogy a holnapi napon, amikor ránézel, ugyanaz a sóvárgással teli tenniakarás bugyogjon ki belőled, és úgy ess neki, mint ahogy azt tegnap este elképzelted, és tudod, hogy ha ezt most nem folytatod (vagy nem kezded el), akkor elveszítesz valami pótolhatatlant.

Itt, belül.

Tehát ennek okáért, én is most verem a műanyagot, hogy kiadjam magamból azt, ami nem hagy aludni, amit nem is akarok elvinni az álomba, keserves forgolódások árán, mert érzem, hogy most, vagy soha.
Ezt most kell. Vagy soha, mert holnap már nem lesz ugyanaz.

Megálltam egy pillanatra, mert a nagy hév közben elment a gondolat, hogy mit is akartam leírni?
Tényleg hülyén nézem a monitort, és eszembe jut, hogy talán az előző pár sor érzése nem hagyott nyugodt álmot nekem?
Vagy most mi van?

Dohányzom.
Miért mondom ezt? Mert nagyjából visszajött az, amiről írni akartam, de az előbb a szemem verte ki a nagy nyilvánvalóság, épp ezért nem is láttam.
Kimentem cigizni, és megkérdeztem magamtól őszintén (mi már csak így tárgyalunk): No? Hülyegyerek, miért is nem alszol?
A cigi végére tudtam már. :)

Az van, hogy az előbb átéltem 17 percet.
Nem szex volt. :)
Zene.
Ennek a 17 percnek a megosztása egy másik írásom témája lesz.
Igazából, ez a 17 perc nem annyi volt. Sokszor annyi, mert újra és újra megnéztem, kiélveztem minden percét, de közben a fiúk már azzal foglalkoztak az alagsorban, hogy hogyan tudom én ezt a 17 percet megfogalmazni, szavakba önteni.
Régebben ez nem így volt.
Megnéztem, túlcsordult tőle a lelkem, megnéztem megint párszor, és a szinte teljes kielégülés bizonytalan tudatával nem néztem tovább.
Nagyjából eddig mindenki eljut.

Csakhát, mint fentebb említettem, rászoktam arra, hogy a műanyagot püfölve erre a kétes kielégülés csúcsára megpróbáljam feltenni a pontot.
Ki kell adni, mese nincs.

Ott van a feszültség, amit ébresztett benned a "Mű" (legyen bármilyen is), és ott parázslik a lelked mélyén.
Ki kell adni, mert addig megnézed milliószor, élvezed is, de a kis parázs, az ott van benned, és ha nem vagy képes azt is kiadni, hogy tűzként égesse el a az élvezeted útjában álló legkisebb szilánkot is, addig téged rág.

Kielégületlen leszel tőle, és értetlen.

Mert nagyon jó, de mégis hiányzik valami, amitől boldog sóhajjal hátradőlhetnél, hogy ez az, ezért érdemes élni.
Amíg nem tudod magadban leírni, addig nem fogod megérteni, nem jön át az üzenet.
Ez pedig hiányérzet.

Ezért fogod megnézni még százszor, mert nem tudod megfogalmazni magadban, hogy miért volt jó.
Annyiszor sem lesz jó.
Keresel, mint a hajléktalan a vaksötét, hideg téli éjszakában, mert hiába van nálad párna, pokróc, mégsincs meg a hely, ahová ezeket lerakod, ahol helyükre kerülnek, és közé bevackolhatod magad boldog elégedettséggel, hogy legalább ennek a napnak pont lett a végén, mert reggelig már nagyobb gond nem lesz, maximum pisilni kell hajnali két óra körül.
Amíg ez a vacok nincs meg, ahová élményeid párnáját lerakod, és ráhajtod fejed, és a tudati bizonyosság pokrócával nem takarod be magad, addig bolyongasz, nincs helyed, és a magaddal cipelt dolgoknak sincs.
Hajléktalan vagy, mert a nem teljesen átélt/megélt/megértett élmények tesznek azzá, és érzed, hogy amíg ez nincs meg, addig lelked egy csücske még keresi a pontot, a mondatod végére.


A 17 perc megvan, még nem nagy parázs, de már tudom, hogy ez irgalmatlan nagy tűz lesz, mert a magja már itt van bennem.
Meg kell fogalmaznom, ki kell írnom.

Hajlékot adok a parazsamnak, keretet, ahol lobogó tűz lesz, és feléget maga körül minden értetlenséget, és minden ki nem élt érzést azzal a 17 perccel kapcsolatban.
A tűzből pedig meglesz a bizonyosság pokróca, amivel szépen be fogok takarózni, kialszom magamból a feszültséget, és az élmény igazi másnap reggelén könnyebb leszek egy parázzsal, és tisztább egy élménnyel.
Lesz hely, és energia egy újabb élménynek, amit addig tudok megint pátyolgatni, míg meg nem tanulom azt, hogy hogyan tudom átélni teljesen.
Több leszek, mégis könnyebb, befogadóbb.

Még vannam bennem vihánc, mit amikor a csikó megérzi a tavasz első illatát, és karámot, határt átszaggatva rohanna a végtelenbe, hogy fölös erejét kiadja, és megnyugodva térjen vissza oda, ahonnan elindult.
Rohannék én is, de erre a csikóra most ráteszem a türelem bölcsességgel fonott kötőfékjét, mert tudom, ha most ezt a csikót elengedem, akkor nem fogja elhúzni az útból azt a valamit, ami a jövendő hajlékomat fedi.
Félmunka lenne.
Tehát a 17 perces csikómat még szabályozom, csitítgatom, és erősítem, hogy ne végezzen félmunkát.

Most már mehetek aludni.

Hová rakjam a kezem...?

Jópár éve történt, hogy lefekvéskor nem tudtam hová rakni a kezem, ami alul van, sehogy se volt jó.

Hülyeség, gondoltam, hát tegnap hogy feküdtem?
Feküdtem a sötétben, nyitott szemekkel, és elfogott a rémület, hogy nem tudok visszaemlékezni, tegnap miért nem volt útban a kezem.


Ez azóta minden este eszembe jut.
Nagyjából akkor változott meg a kapcsolatunk is, vagy akkor kezdődhetett. Akkoriban olvastam egy csomó ezo irodalmat (azóta nem tudok lejönni róla :) ), és kezdtem el megint próbálgatni a reikit.


Mint aki felriadt valamiből.


Érdekes, de semmi más nem esett ki, csak az, hogy hol volt nekem a kezem éjjelente ennyi évig, és miért nem volt útban, illetve miért foglalkoztat ez most engem?
Ez délután villant be, gondoltam, levésem.

Írtam egy jót...

Az előbb írtam egy jót.

Igaz, teljesen mást akartam írni, és teljesen másmiről, de ez már így van. Ez nem teljesen friss tapasztalat, hiszen fórumokon is előfordul velem, hogy akkor
most... , és most milyen jól hozzászólok..., és majd én most jól megírom a tutit... Akkor valami átkattan. No, nem túl hangosan, de onnantól csak a
billentyűzetet nézem (jaj, nehogy már elbakjak valamit, mert ha elgépelem, megy a sunyiba az egóm, meg az önérzetem, hiszen én olyan helyesen írok, lektor
is voltam...), úgy gépelek, és hűen lekövetem a gondolataimat, és közben nem veszem észre, hogy a vezérfonal kifordult magából. Csak úgy, minden átmenet
és figyelmeztetés nélkül átveszi az irányítást, én pedig szolgaian gépelem a gondolatom minden szavát. Majdnem azt írtam, hogy szent szavát, de nem biztos,
hogy pont most kellene túlzásokba esnem, elvégre ez egy állapotleírás... Szóval ütöm a műanyagot, mint az állat, meg vagyok győződve róla, hogy most
megmondom..., gépelek, gépelek, néha felnézek, hol van helyesírási hiba... gépelek, mindjárt vége, most van a gondolatom utolsó csonkja... hmm, valami
frappánsat még a végére... lássuk csak... kész. Fel sem nézve enter, szememmel már a küldés gombot keresem, minek is olvassam át, hisz figyeltem végig,
kattintás, elküldve, hahh, jól megmondtam...

Az a buta tekintet, ami ilyenkor kiesik a fejemből... Banyek, mi a fenét..., nem lehet törölni, hát ez kész, uhh... Mert, mint ittas éjszaka után az érzés,
hogy tán mégse kellet volna a főnököm feleségének hízelegni, miközben hű párja kezébe nyomtam a söröspoharamat... fogd már meg, itt egy jó csaj, hagy
dumáljak vele...
Basszus. Mi a franc történt itt? Már megint???

Első riadalom után, ami földi időszámításban van akár 3 másodperc is, gyorsan átfutom az írásom (basszus, ott egy vesszőhiba, oda miért kellett még szóköz,
szar ez a bill, le kéne már cserélni), de ez emberi időszámításban akár egy perc is lehet (még mondja valaki, hogy az idő nem relatív, hahahaha), gyorsan
letesztelem az förmedvényt, és úgy döntök, hogy most már mindegy... ez már kint van, mint a fing egy szerelmetes éjszakán. Kényszeredett mosoly, és
tovább, mint ha mi sem történt volna... Nagyon hazugok vagyunk egyébként, Shrek is megmondta, hogy jobb kint, mint bent...

Na. Mivanmost? Korrekt, legyen így... Lengőkar? Jah, az volt a kérdés... , és én megmondtam a tu..., mit is? Villámcsapás, banyek... mit keres a
kommentemben kiskutya könnyes szeme? Vágom, hogy ha ilyen szar lenne a kocsimban, akkor én is... , miért kell görgetnem..., szar ez a motor, alig pár sor
miatt..., úristen... ezt mind én írtam???
Megsemmisülés. Totális. A katarzis élménye még megvan, mert az írás jól bizsergő érzése még simogatja az egómat... de akkor is. Beletörődés...
Ugyan már, volt már nekem ilyen... első válasz: " :)"
Második: Mi van Loboncos, megint hosszú pórázon volt a betű?? :)
hehehehe, nagyon vicces...

És ez megtörténik. Kikapcsolhatatlanul.
Ezért elhatároztam, hogy most igazi profi leszek.
Olyan jót írtam az előbb, mint a pinty! Sőt, két pinty! Végigolvasva annyira jó lett, meg érzelmes, hogy még az én szemembe is könnyet csalok...
Na, ez az. Még egyet! Hajrá! Van még ott!

Ülök a műanyag előtt.Pár tétova leütés, de már hatszor visszatörölve..., ez baromság..., jaj, nemá, ilyen giccseset én nem,, öffboáhll, ez borzalom....
Feladom. Kész van. Az előző. De most valami nincs.
Az érzés, amit írás közben éreztem, lassan tovatűnik, és kacagva súgja felém egyre messzebről... majd még jövök... te kis mohó...
Az vagyok én. Mert megint át akarom élni azt az érzést, a lázas kapkodást, a betűvetés örömét, a hatalmas feszültséget, amit csak a műanyagon püfölve
tudok tompítani, közben tudva azt, hogy elvesztem, függő lettem, megéreztem az ízét, és még többet akarok..., és soha nem lesz vége, mert mindig marad
bent valami, egy mag, amit soha nem tudok kiírni, és ami okozója ennek az egész édes gyötrelemnek...

Most megyek az atomfizika fórumba, ahhoz úgyis csak atombomba szintig vagyok jó. Majd jól beleolvasok, és akkor... hehe, hát ez kész...milyen
hülyeségek... Na, most megmondom a tutit...

Hazajöttem...

Tehát eldöntöttem, megyek haza.

Egyrészt elegem van. Abból, hogy hiányzik a párom, hogy minden információt fordítanom kell, azonkívül nem itt van a hazám, otthonom, hiába élek kint már 2 éve, én akkor is csak auslander leszek itt, amíg élek.

Ma kaptam a hírt, hogy egy ismeretlen kollégám a gép mellett esett össze, és ott meg is halt.
Tőlem nagyjából 50km-re történt, ő is úgy van kint, mint én. Ha jól tudom, akkor 40 körül volt, a szíve vitte el.
Belémvágott a kép, hogy mit érezhet a családja most.
Mit tehetnek? Igazából a kínjuk nagyobb, mert csak a kegyetlen hír érkezett, egy olyan szeretett személyről, akiről azt gondolták, hogy visszatér időben.
Ez helyett idegenben halt meg, szeretteitől távol, idegen földön. MIÉRT?
Mert kénytelen volt elmenni messzire dolgozni, a családjától távol, hogy jussanak egyről a kettőre.
Most gyászolok, a saját gyászomban vagyok, és sírtam is. Nem szégyen az, még ha férfiból is van az ember... azt mondják, a férfikönnynek erősen súlya van.
Megsirattam őt is, aki a pénzvilág áldozata, és megsirattam magam is.
Nekem ő ismeretlen volt, nem is tudtam róla, hogy itt van, de lehet, éppen ezért nagyon nagyot ütött rajtam a hír.
Hiszen mulandók vagyunk, mindannyian.
Eszembe jutott, hogy mi a fenét keresek én is itt, idegenben?

Miért jöttem ki?
Egyrészt a pénz motivált, mint mindenkit.
Tény, jobban keresek most, mint otthon , de ezért nagy árat kell fizetni. Nem látom a páromat, nem találkozom a barátaimmal, a szeretteimmel, csak amikor a munka engedi.
Nem, ez nem élet.

A másik okom a hiúság volt.
Mert hiú vagyok, mint minden férfitársam.
Hiú vagyok a szakmabeli tudásomra, hiú vagyok a fene nagy öntudatomra, és hiú vagyok a bizonyítási vágyamra.
A hiúság is kihozott.

Most, hogy kijöttem, egyre jobban kezdek rájönni, hogy nem klappol valami.
Hiába derült ki, hogy itt megállom a helyem, nyelvtudás nélkül is, csak a szakmai részre helyezve minden bevethetőt, becsülnek engem, és az elvégzett munkám is.
Tehát itt megálltam a helyem, idegenben.
Mégis hiányzik valami.
Pedig bebizonyítottam magamnak, nem hátráltam, és igenis letettem az asztalra.
De ez nem az, amiért jöttem.

Amit én itt nyertem, az az, hogy rájöttem az eszemmel is igazán, amit eddig a szívem úgyis tudott: Csak egy otthonom van.
Nem a pénz számít.

Bevallom nektek férfiasan, két éve gyötör a honvágy. Mióta kijöttem.
Azt is elárulom nektek férfiasan, hogy néha sírva ébredtem, mert álmomban otthon jártam. Mostanában ez egyre sűrűbben előfordult.

Nem vagyok lelkileg instabil, meg pszichomókus sem, de az életemben mindig arra törekedtem, hogy nyílt lapokkal játsszam.
Így, ha sírnom kell, akkor sírok, ha örülni van kedvem, akkor én bizony örülök.
Ha haragszom valakire, akkor meg is mondom neki. Mert ami a szívemen, az a számon.
Aki ezért megkövez, az először vessen magára.
Hát ennyire vágyom én haza.

Gyászolom a kollégámat, mert a családjától távol érte a vég, és együtt érzek a családdal, mert a kínjuk most elképzelhetetlen.

Gyászolom magamat is, a hiúságból itt töltött két évet, amit a családommal is tölthettem volna. Eldobtam gyakorlatilag két év szeretetet a pénzért. Ami sosem volt és lesz a miénk, mert csak ábránd.
Azt vettem el a családomtól,amivel születtem.
A szívemet, a mindennapi mosolyomat, a jelenlétemet.
A kollégám családjától ugyanezek a dolgok lettek elvéve.

Kész, én nem csinálom tovább.
Ez így nem állapot.
Én nem akarom megfosztani magam a családomtól tovább, és őket sem tőlem.
Itt bezárom a dolgokat.
Időbe telik, de szerintem márciusra már biztosan otthon leszek.
Fel kell számolnom egy komplett háztartást, lakást, folyószámlát, meg egyéb hivatalos dolgokat.

Megtehetném azt is,hogy miután ezt leírtam, beülök a kocsiba, és hazamegyek, pár nap múlva visszajövök kisteherrel, és berámolok mindent.
Mégsem tehetem meg.
Itt sok embernek tartozom köszönettel, akiktől illik elbúcsúzni.
Az itteni cégemet sem hagyhatom a szarban, hogy eddig volt marósuk, innentől meg nincs. Innen is sok segítséget kaptam, nem tehetem meg velük.
Viszont azt megtehetem, hogy szólok, keressenek másik embert kurva gyorsan, mert én már elmenőben vagyok. Ez jár nekik.

Nehéz ügy, nem is igazán ide tartozik, de vannak dolgok, amiket le kell írni, mert különben belerohad az emberbe, és csak a bajt hozza rá.

Nem tudom, mi lesz, ha hazamegyek, mert melóhelyet kell keresnem még. Tökmindegy mi, mert sok mindenhez értek, de munka nélkül nem vagyok meg. A segély nekem nem biznic.

Asszem, most hirtelen befejezem, mielőtt televágom a tárhelyet.

Gyújtottam mécsest a kollégámnak, és minden este gyújtani fogok, amíg haza nem megyek.
Emlékül neki, és mindazoknak akik idegenben vannak a pénz miatt."

Ez volt az egyik fórumbeírásom, amiben elmondtam, miért akarok hazamenni 2009 októberjének végén.
Akkor szegény párom itthon volt egyedül, és várta, hogy mikor lesz fontosabb nekem ő, mint az ,hogy többet keressek neki.
Emberek, akik távol vagytok...
Elment két és fél év úgy, hogy nem voltam vele, csak havonta egyszer.
Pedig, ha tudtam volna...

Mikor hazajött az üres lakásba télen, és az első volt, hogy begyújt, mert hideg van.
Akárcsak most én.
Mikor a kutya toporzékolva a boldogságtól örül neki hazaérkezéskor...
Akárcsak most nekem.
Mikor a csend megüli a lakást, és esténként talán néha sírva aludt el egyedül a hitvesi ágyban.
Akárcsak most én.

Várt haza engem, akit szeretett, és aki nincs mellette.
Nincs mellettem, és már nem várom haza, hiszen itt voltam akkor, mikor elment.

Két és fél év távol...
Megérte?

CNC

Írtam.
Fasza.
Megmutattam még két embernek, akik momentán sokat jelentenek nekem érzelmileg.
Mert meg kell mutatni.
Íróiskolában is azt mondják, ha komolyan akarsz írni, akkor közöld mindekivel, mert akkor kíváncsiak lesznek rá, és kérik.
Neked pedig virítani kell a betűt, különben szégyenben maradsz.
Az első lépés a béríráshoz, szoktasd magad, hogy lesz határidő.
Amikor már az csak másodlagos lesz, hogy mit írsz, csak add le, határidőre.

A szakmámban a határidő pont olyan fontos, mint maga a munka.
Kell gép, meg szerszám, rajz és nyersanyag.
Odateszik eléd, tessék. A többi a te tudásodon múlik, oldd meg, holnapra kell.

Megszoktam.
Múzsa nem kell, agyrobotizált az egész, amit megtanultál, és tudod alkalmazni, azt ráteszed, hozzáhajtod a széleit, elsimítod a technológia ráncait, bevered a gépbe program formájában az elképzelésed.
Start.

Vas indul a vasnak, dől rá a hűtés, jobb esetben hallgatod, ahogy dolgozik a gép, rosszabb esetben elbattyogsz az automatához, nyomsz egy kávét, kikotrod a cigidet, és kimész füstölögni.
Hiszen megírtad, biztos vagy magadban, az le fog jönni húsz perc múlva, megméred, és ha kész, akkor másik asztal, cetlizve, és el is felejtheted.
Ha van belőle még kétszáz darab, akkor meg egyenesen megutálod. Azt az egy darabot. Mert az unalom fog leforgácsolni a konténerbe, a vasforgács közé.
Te megtettél mindent, és lemérve jó, akkor alhatsz nyugodtan.

Jobb esetben(?), megy a vas a vasba, ottmaradsz, nézed.
Az alkotásod.
Hogyan formálódik ki a vasból az, amit mások beleálmodtak.
Az sem zavar ilyenkor, hogy nem a te álmod.
Papíron van, milyennek kell lennie, és te mindent beleraksz, ami tudásod a szakmából a tiéd, hogy tényleg pontos legyen, meg ne legyen sorjás, szép is legyen, jól nézzen ki.
Végigizgulod az egészet, és mikor végez, büszkén szeded ki.
Alkottam.

De utána leméred, mert le kell, közben végigsimítod a kezeddel a trükkösebb részeket, (de fasza lett, ez az...), ráírod, hogy te csináltad.
Átrakod a másik asztalra, kész.
Onnantól nem a tiéd, te tudod, hogy megtettél mindent, és jóleső érzéssel, hogy ma sem volt selejt, elfelejted.
Csak az a tapasztalat marad meg benned, amivel tökéletesre megalkottad.
De ez így van készen. Pont.

Már vár a következő rajz, a következő feladat, és abba veted bele magad a szakmai mohósággal, hogy na?
Mit rajzoltak ezek a mérnökök?
Van benne kihívás? Tudok benne megint élvezkedve brillírozni, mint kiskutya a pocsolyában önfeledten?
Ja, nem. Ez már volt a múlt héten.
Program betölt, szerszám bemér, darab bemér, start.
Ok, jó minden, innentől már nem töri össze magát.
Cigi előkotor már a géptől elmenőben, az egyik füled még a gép felé, hogy van-e furi hangja... nem..., ok, milyen kávét nyomjak ma?

Ez a szakmám, hivatásom, szeretem is.
De már nem izgat fel annyira.
Sőt, egyre kevésbé.
A rutin megöli az érzelmet. Is.

Mostanában a bonyis rajzokra rutinból húzom rá a bevált technológia leghatékonyabb köntösét, és oda sem figyelve ránctalanítom, miközben írom a progamot.
Szép és működik mikor lejön, de már nem simítom végig minden darab szebb részeit, mert rakom a következőt, megszoktam, nyomni kell, holnap jönnek érte.
Persze a simítás megvan, de már nem élvezetből, az alkotás rácsodálkozásával, hanem csak úgy, megszokásból.
Mert az ujjam már össze van kötve a másik érzéketlen gépkóccal, ami az agyamban lakik, és ha sorja van, akkor megáll a program, és vészjelzést küld.
Hiba van, villog a belső lámpa, sorjás a darab, elkopott a maró.
Nagy levegő, hogy már megint dolgozni kell, felborult a rend, oda a ritmus, amivel a darabokat cseréltem, mint a gép, amit épp kiszolgálok.

Sebaj, úgyis most voltam cigizni, a kávé ugyanolyan ócska, mint tegnap/egy órája, legalább történik valami.
Kiveszem, cserélem, visszarakom, bemérem.
Beindult a másik program, oda sem kell figyelnem, megy magamtól, aki oda sem figyelek.
Izgulásnak helye nincs, a sorrend és a mozdulatok kötöttek, megvan, hogy mi után jön mi, és amikor néha bevillan, hogy ez huszonéve mekkora izgalommal járt, a hatás csak egy félmosoly, mert megmosolygom a huszonévvel előtti énemet... ettől fostam?... ugyan...
Kész.
Start.
Enyhe öröm, hogy nem fosta össze magát a darab, jó lesz ez még, tűrésbe belefér, hallgatom az új szerszám hangját, és nyugtázom, hogy ebben a műszakban ezzel már nem lesz gond.
Kipipálva.

Cigi előkotor, van húsz percem, mi a picsát csináljak itt éjszakás műszakban, igyunk egy kávét.
Igaz, hogy pocsék, de legalább van, nem úgy mint a másik helyen, ahol dögunalom volt, és még kávéautomata sem létezett, csak egy ócska, öreg kotyogós...

Az írásról

Érdekes dolog ez az írás.

Esetemben akár skizofréniának is hívható, bár ezt egy nálam jóval okosabb ember jobban tudja.
Kettősség, mint amikor az ember vállán ül a két kis valami, jobbára a jó(?) és a rossz(?) megtestesítői. Nem véletlenül nem hívom őket a szokásos nevükön, inkább nem hívom őket sehogy.

Az egyik oldalam bújna el, irány a háttérbe, ahol szépen figyelve ki lehet elemezni a világot, illetve azt a részét, amit magam körül felfogok, tapasztalok.
Nem szólni bele semmibe, hagyni, és figyelni, hogy a dolgok hogyan alakulnak, történések hogyan történnek, és egyáltalán, élvezni ezt a sokszínű előadást, amit életnek hívunk.

De utána jön a gondolat, hogy mivégre az egész?

Miért tehetem meg, hogy figyelem, értékelem, elemzem, raktározom az élményeket, ha nem lenne a végeredményre egyszer kíváncsi valaki?
Hiszen itt semmi nem történik ok nélkül, mindennek alapos oka van, még annak is, hogy a félhomályból nem feltűnően figyelek.
Kíváncsi leszek, hiszen látom, mint egy jó filmen, hogy a dolgok hogyan alakulnak, és ha jó történik, fellelkesülök, a szomorú dolgk pedig könnyet csalnak a szemembe.
Át akarom élni, milyen az, belülről akarom érzékelni a jót, a rosszat, a rossz utáni megkönnyebbülést, hogy elmúlt (ilyenkor ütünk az ujjunk mellé a kalapáccsal), a félelmet, a kapzsi örömökben való elveszést, és a másik megkönnyebbülést, amikor rájövök, hogy az egészet egy szempillantás alatt a helyére lehet tenni, lelökni magamról a fenébe a birtoklás vágyát, és újra megérinteni a szabadságot.

Mindent át akarok élni.
Miért?
Mert láttam a hibákat, láttam a jó dolgokat, úgy érzem, megtanultam, ezt én is meg tudnám csinálni, hiszen tapasztalt lettem, legalábbis elméletben.
A puding recept próbája az elkészítés, és az a rész, hogy edd meg, amit főztél.

Ezért előbújok a jótékony homályból, és új terepre helyezem valómat.

Például mindig is érdekelt, mit éreznek azok az emberek, akik egyedül vannak, mi járhat a fejükben, mikor senki nem látja őket.
Mit gondolhat egy hajléktalan, amikor épp nem kéreget, behúzódik egy nagydarab papír alá, hogy ne fázzon annyira.
Mi járhat a fejében? Keserűség? Megbékélés a sorsával? A ki tudja milyen múlton való merengés? Vagy már semmi, mert esetleg valami potyapia eltompítja annyira, hogy már nem gondol, csak elvan félig kábán, részben kiszakadva a fizikai lét súlyos bilincseiből, és épp egy másik szerepet álmodik magának?
Ahhoz, hogy ezt megtudjam, akár első kézből is, hajléktalanná kell válnom.
Igazi hajléktalanná, bukott angyallá, akit kitaszít a közösség nagy része, mert nem felelt meg az épp aktuális normáknak.
De, ha tudom, hogy ez játék, az nem izgi, hiszen azt is tudom, hogy bármikor kiléphetek belőle, a fenyegetések súlya eltűnik, az igazi tétek súlytalanok lesznek, és a vége az lesz, hogy nem veszem komolyan az egészet.

A folyamat sok filmben jelen van.
Megegyezem magammal, hogy holnaptól nem tudok a máról.

Úgy ébredek, hogy elhiszem, hajléktalan lettem. Emlékképeket adtam magamnak, hogy teljes legyen az illúzió.
Most meg lehet tapasztalni mindent.
Kinn vagyok a színpadon, beleélem magam a szerepembe, a körülményekbe.
Nem látom, hogy nem az utca kövén fekszem, hanem egy tákolt díszletben, ha véletlenül nem tudom a szövegem, akkor annak sem vagyok tudatában, és a súgó hangját sem hallom meg sűrűn, pedig ott van tőlem pár centire.
Elhitettem magammal, hogy falak vesznek körül, pedig nincs ott semmi, de azt is elhiszem, hogy tapintom, látom, érzem hideg keménységét, vagy málló malterességét.

Dolgok vannak előttem, amiket nem látok, mert elhittem, hogy nem láthatom, ezért átlátok rajta, mintha sosem lett volna.
Más világ más valósága.

Elhiszem, hogy időtlen idők óta ez a szerepem, pedig az időtlenség ott létezik csak, ahonnan alászálltam.
Szenvedek, érzek, látok, megsajdulok, és megkönnyebbülök.
Elkábulok a lehetőségtől, hogy elkábulhatok, tompítva azokat, amiket tapasztalni jöttem.
Eszem, amit főztem, de nem tudok róla, szidom a szakácsot, pedig direkt nekem csináltam ezt a pudingot.
Átélem mindazt, amit tudósítani akarok, amit le akarok írni, bár ennek a megírási szándéknak pont nem vagyok tudatában.
Nem tudom, hogy tudósító vagyok, nem tudom ki vagyok, csak a hitem hiteti el velem, hogy tisztában vagyok ezzel a kérdéssel.
Első kézből megtapasztalás.

Mikor jön a következő rész?
Mikor szakadok ki a szerepemből?
Mielőtt belemélyedtem a színjátékba, szóltam a rendezőnek.
Aki ismer. Aki tudja, hogy mennyi az a tapasztalat, amit meg lehet írni, egy szuszra.
Látja, mikor kell odajönni hozzám, felrázni a megélés valódi érzésekkel kirakott színpadáról, vissza, a díszletek közé, és elmondani, hogy ez a szerep itt most véget ér.

Lassan magamhoz térek, az átélt szerep minden élménye még erősen visszhangzik bennem, de elönt a megkönnyebbülés, hogy valóban szerep volt.

A következő gondolatom az, hogy ezeket leírjam, bárhová, bármivel.
Az átélt élmények megrázóak, és elfelejtem azt, hogy én tulajdonképpen csak megfigyelő vagyok.
Ki akarom magamból adni, nem érdekel, hányan olvassák, nem érdekel, hogy kiadom magam mindenki szeme elé, a valóságom csupasz pőreségét.
Eddig elkerültem, de most önszántamból állok a nyilvánosság elé, tessék, nézzétek, olvassátok, ez vagyok én, és ezeket éltem meg a szerepemben.
Nincs lámpalázam, pedig mikor még a háttérben figyeltem, meg mertem volna esküdni arra, hogy egy szót sem tudnék szólni, és egyébként is, kit érdekel az egész?

Most engem nem érdekel, hogy kit érdekel.

Mindig lesznek mások, akik ugyanúgy a háttérből figyelnek, elemeznek, rendszereznek, raktároznak.
Viszont én már tudom, hogy az nem elég.
Valami hiányzott.
Ami most már megvan.
Teljes szívemből mesélem el a szerepem vagy szerepeim élményét, buzdítva a figyelőket, akik közé én is tartoztam valaha, hogy legyenek kíváncsiak.
Lépjenek elő, vegyenek fel egy szerepet, és játsszanak úgy, önfeledten, ahogy én is megtettem.

A kettősség jelen van.
Pihennem kell, a szerep kimerített.
Megint visszahúzódom a homályba, már a szerepek, vagy szerepeim tapasztalatával, és megint figyelek.
Mi lehet még új, mi maradt ki az eddigiekből?
Most szenvedtem, de nicsak, ott van egy másik lehetőség.
A felelőtlen boldogságot még nem próbáltam.
Jó lehet, hiszen látom, hogy mások hogyan játsszák, és elvileg már erről is sokat tudok.

Előlépek a félhomályból, az állványról kiválasztom a szerepkönyvet.
Átnézem, jó lesz, pont azok vannak benne, amikre kíváncsi vagyok.
Nem csoda, nekem írtam.

Igazából most nem érdekel, hogy valóban írok, vagy csak azt képzelem?
A mostani valóságom az álom, vagy most álmodom azt a másik valóságot?
Sebaj, bátorság, hiszen nincs mit vesztenem...

Tehát játékra fel!

süti beállítások módosítása